hirdetés

Molnár Gábor: Az ígéret

Molnár Gábor: Az ígéret - novella

 

 

Molnár Gábor: Az ígéret

 

Egyedül sétált a folyóparton, észre sem vette, hogy besötétedett és az eső is szemerkél. Örült neki, hogy egyedül lehet, hallgatta a víz csobbanását, ahogy a hullám a partra ért, ahogy nyaldosta a kavicsokat és azt a súrlódó hangot, ahogy a fűhöz simulva visszahúzódik a mélybe. Letért a kiépített sétányról. A frissen vett hófehér bőrcsizma ujjnyira süppedt a sárban, a folyó vize átcsapott a lábfején.

Hosszú hajának tincsei lobogtak a szélben, most nem fogta össze, mint régen. A férfi szerette, amikor copfba kötötte, mert olyankor láthatta igazán a nyakának íveit, gödreit, finom bőrének ragyogását. Most is érezte a férfi illatát, ahogy odahajol és mélyen megcsókolja a kulcscsontja fölötti érzékeny hajlatot. De azt szerette a legjobban, amikor kiengedte a haját és az lágyan a vállára omlott, mint amikor cirógatta, becézgette, mikor csak együtt voltak és csak egymáséi, mikor megszűnt körülöttük a világ és nem számított semmi más, csak az a pillanat, amit akkor éltek át. Most csak élvezte, hogy lobog a szélben, úgy érezte, a legszívesebben ő is elszállna, fel az égbe, vagy egyszerűen csak elmerülne a vízben, feloldódva, együtt lenni, újra.

A férfi meghalt. Ágyban és igen nagy kínok között.

Ő meg itt maradt harminchárom évesen és még mindig nem tudta kiheverni a hiányát. Fiatal volt és nem tudott új életet kezdeni. Öt éve élt ugyanabban a ritmusban, magányosan, csak a munkájának, a családját is kizárva a gondjaiból. De ígéretet tett, és most itt volt újra.

Ez volt a kedvenc helyük. A szomorú fűz kellemesen eltakarta a sétányt, az ágak egészen a vízig hajoltak, és mint egy függöny, takart el mindent körülöttük. Még nappal sem lehetett ide belátni, a nap sugarai szűrten hatoltak be a törzsig, félhomályban tartva a bent lévőket.

Benyúlt a táskájába és elővett egy kis üveget. Hajtincs volt benne, szőkés-barna, tíz centi, a végén enyhén göndör, még a kemo előttről. Öt éve őrizte, de most eljött az idő, el kell engednie. Elővett egy ollót és levágott a saját hajából is tíz centit. Remegő kézzel tette bele a kis üvegbe a férfié mellé. Megrázta az üveget, a hajszálak közelebb kerültek egymáshoz, összekeveredtek, egymásba gabalyodtak.

Érezte, újra együtt vannak, de ez a része külön vált tőle. Kilépett a fa takarásából. Megfogta a jól lezárt üveget és tiszta erőből a folyóba dobta. Amilyen messzire csak tudta. Halk csobbanással merült el a sötéten ragyogó vízben.

Nézte a holdfényben játszadozó fodrokat, majd a víztükör újra sima lett és nyugodt.

Egyedül indult vissza a sétányon. Szemben vele egy pár jött egymáshoz bújva a hideg szélben. Nézte őket, amíg elhaladnak mellette, kicsit irigykedett, de most már nem tudott haragudni rájuk.

Majd egyszer még ő is lehet boldog.

Nem most.

Majd egyszer.