Aprólékosan felépített világ a nem is olyan távoli jövőben, amikor hirtelen megjelenik százmillió lény, amely az embert akarja szolgálni.
A Földön vagyunk, egy mindent felforgató háború után, ami lehetőséget adott az átgondolásra. Egy olyan világban vagyunk, amiben megjelent százmillió idegen lény, aminek csak egy vágya van: szolgálni. Az emberek többsége pedig nem tud nemet mondani és a kreák segítségével eljön a jólét időszaka, amikor csak annak kell dolgoznia, aki akar, ebben a világban nincs szükség rá, mert mindent elvégeznek helyettük. Ráadásul elképesztően gyorsan, mert az idegen lények képesek játszani az idővel.
A könyv két szálon fut, a tudós Jana és a fia Gellard életét követhetjük. Anya és fia egy baleset miatt kénytelen eltölteni húsz évet egy lassú időgépben a tenger mélyén. Elképesztően frusztráló helyzet ez az anya és a gyerek számára: egy tengeralattjáróban éveket eltölteni összezárva és várni, vágyni arra, hogy mikor találják meg őket. Olyan helyzetben vannak, amikor a külvilágban percek telnek el, az ő világukban viszont akár hónapok is.
Ebből az alaphelyzetből indulunk ki, a kisgyerek Gellard felnőttként tér vissza, míg körülöttük a világ szinte csak órákat változott. Hirtelen szakad rá a felnőttség és az, hogy mit kezdjen magával, meg az életével, na meg a családjával. Az apjával a viszony tönkrement, hiszen az apa húsz évet öregedő családtagokat kapott vissza, na meg jómadár a férfi, a baleset előtt megcsalta Janát, a nő erről természetesen tud és ezzel a tudattal kellett a lelket tartania a fiában az ideális apaképet nem lerombolva. Jana ráadásul kutatói karrierre vágyott és a tengeralattjáróban az ő nézetei szerint, még akkor is, ha felnevelt egy gyereket, elvesztegetett húsz évet a karrierjéből, valahogy pótolnia kell.
Az anya visszatér a kutatóhelyére, az Atlanti-óceán mélyén lévő sziklahajóra, amin a kreák érkeztek és újabb és újabb tényeket akar megtudni az idegen lényekről. Közben Gellard megpróbálja helyre hozni az apjával elrontott kapcsolatot, de nem lesz könnyű, a fiú minden bizalmát elveszítette a férfi iránt. Míg egy régi ismerős kutató olyan különleges képződményt talál, ami felboríthatja az ember és a kreák közötti egyensúlyt.
Elindul a hajsza az idővel és az üldözőkkel, mert mindenki magának akarja a leletet. Nem mindenki akarja, hogy megváltozzon az a jelen, amit a kreáknak köszönhetnek. A földi világ teljesen átalakult, a lakhelyek többnyire távol a szárazföldtől, az óceánokon, a tengerekben épülnek meg. Mert egy olyan Földön élünk, ahol nem az űr a meghódítandó cél, hanem a víz mélysége, amely ugyanúgy rengeteg ismeretlen titkot rejt, mint a világűr. És azért, mégis közelebb van… De vannak olyanok is, akik nem értenek egyet azzal, hogy az idegenek meglepték a világukat és vannak olyanok is, akiknek az életét tönkre tette a háború, még akkor is nyögik a hatását, ha már eltelt negyven év. És vannak olyanok is, akik minden kreától távol, behúzódnak a szárazföld belsejébe és maguk próbálnak megélni, mint régen a háború előtt az emberek.
László Zoltán nagyszerűen építi fel a világát, a jövőben járunk, de mégsem a világűrben, hanem a Földön, csak egy csavarral élve már a fővárosunkat Tengerbudapestnek hívják. A magyar olvasónak így ismerős lehet a helyszínek egy része.
A könyv alaphelyzete, egy klasszikus sci-fi téma: hogyan illeszkedik be az ember a társadalomba, ha évtizedekre kiesik abból. Mikor az űrhajós elmegy kutatni a távoli végtelent és mikor évtizedek múltán visszatér egy teljesen megváltozott világot talál, miközben ő maga nem öregedett semmit. Ezt a helyzetet fordítja meg az író, hiszen itt Gellard és Jana az „utazó” és mégis öregszenek húsz évet, míg a többieknek alig néhány óra telt csak el.
László Zoltán könyve üde színfolt a sci-fi műfajában, részletgazdag világot felépítve szórakoztatja az olvasót, miközben elgondolkodhatunk a mindennapjainkat, a közeljövőnket érintő kérdéseken. Mert a technikai fejlődés óriási változásokat fog hozni az életünkben, csak kérdés, tudunk-e vele élni, vagy beleragadunk a biztosnak hitt múltunk újraélésébe. A könyv szereplői is hasonló kérdésekkel küzdenek és azzal is, mennyire érett meg az emberiség arra, hogy befogadjon valami újat.
Molnár Gábor