hirdetés

Szőcs Henriette: A török brigadéros - részlet

Szőcs Henriette: A török brigadéros - A Kizil Elma háremének titka - Első rész - részletek a könyvből

 

 

Fülszöveg:

Abdurrahman pasa háreméből időről időre eltűnnek a lányok. Egyre többször jelenik meg a füvesasszony, ami soha nem jelent jót. De vajon mit nem szabad megtudni a hatúnnak? Ki kapja a selyemzsinórt? Hogy boldogul a hárem nyugalmát és biztonságát ismerő Aisa szabad nőként? Hogy kerül Batthyány Ádám gróf egy hamvas ifjú hölgy hálószobájába? Abdurrahman túléli utolsónak hitt hadjáratát? Mi lesz az utódlással? Vajon mi úszik a Dunában? Mi a Kizil Elma háremének titka?

Szőcs Henriette A török brigadéros című regénytrilógiájának első részében egy izgalmakkal teli kalandos utazáson vehetünk részt az Oszmán Birodalomban. Mindeközben megtudhatjuk, milyen volt egy korabeli szabadrablás, hogy válhatott valaki rabszolgává, illetve milyen fondorlatok árán lehetett túlélni egy lehetetlennek tűnő küldetést.

 

Részlet a könyvből

„Reggel mindenki elfeledkezett Moishe Katzról. Már majd egy hónapja viaskodott egymással a két fél: amit egyik nap a Lotharingiai csapatai elfoglaltak, azt másnap a török várvédők visszahódították. A katonák egyre fogyatkoztak, az ostromlók közelharc helyett visszatértek az ágyúzáshoz. Ennek mestere volt Gábor atya, az olasz ferences barát. A tüzér egyik, tojás alakú golyóbisa a fegyvertár tetejét találta el. A leszakadó, lángoló gerendák belobbantották az ott tárolt lőport. Aisa fültépő robajra riadt fel. Úgy érezte, szétreped a koponyája, agya apró darabokra hullik. Az épület remegett, mint egy fázós cinege. A lány óvatlanul a hárem ablakához lépett, amit szerencséjére az ostrom kezdetén félig bedeszkázták. Kövek záporoztak felé, mintha valami megbabonázott szökőkút ontana magából sziklákat vízcseppek helyett. Aisa észrevett egy dinnyeméretű faldarabot, felé repült, de a lány még időben félreugrott. A kő nagyot koppant a faácsolaton, majd odébb gurult a párkányon, piros lét spriccelve szerteszét. Az ágyast vörös pöttyök borították. Értetlenkedve bámulta magát. Aztán leszakadt kar repült a magasba. Ez már nem szökőkút, hanem tűzokádó sárkány. A háremhölgy rádöbbent, a nagy szikla egy janicsár feje volt, testét széttépte a robbanás, a vörös eső pedig nem más, mint a mindent beborító vér. Aisa öklendezve rohant az árnyékszékre. látott már sebesülteket az előző ostrom alatt, de sérülésük általában szúrt seb volt, amit szablya vagy kard okozott, semmiség ezekhez az égett cafrangokhoz képest.
Miután hányt, lassan összeszedte magát, lecserélte szennyes ruháit, és nedves ronggyal ledörzsölte bőréről a vért. Közben a hatún elájult, szolgálók élesztgették, a többiek rémülten húzódtak be kamráikba, és imádkoztak. Aisa úgy gondolta, isten most nagyon messze van, felesleges zargatni.
Az eunuchok bejöttek a hárembe, hogy ellenőrizzék, nem esett-e baja az asszonyoknak. Futva érkezett egy katona, az aga az összes háremőrt magához hívatta. A lány undorát legyűrve ismét odamerészkedett az ablakhoz, de semmit sem látott a sűrű por- és füstfelhőtől. Rövid parancsszavak visszhangzottak a körönd irányából, majd hallotta, amint a janicsárok a tartalék ágyúkat a bástyára vonszolják. Az egyik ágyú berozsdásodott kereke fülsértően nyikorgott. igazán megkenhetnék, gondolta Aisa. Aztán már képtelen volt mindennapi gondolatokkal elterelni figyelmét az eseményekről. A zajok felerősödtek, sebesültek jajgattak, halálhörgésük közepette Allahot szólongatták vagy átkozták. Pernyefelleg ereszkedett a háremre, vele együtt érkeztek a szagok, a vér édeskés illata és az égett hús jellegzetes bűze. Az őrök nem tértek vissza, úgy látszik, máshová rendelték őket. Aisa türelmetlen lett, eszébe jutott a beglerbég ágyasainak sorsa, nem akarta bárgyún kivárni, hogy a Lotharingiai katonái foglyul ejtsék őt és eladják szolgának. Egy terhes rabnő értéktelen. Vagy rögtön megölik, vagy ha véletlenül mégis sikerülne életben maradnia és megszülné gyermekét, azonnal elvennék tőle, ő maga pedig mehetne a konyhára zöldséget hámozni vagy latrinát pucolni. Megrázta magát, Bismillah ir-Rahman ir-Rahim – motyogta. Csadorjába burkolózott, a hangokat követve elindult az üres folyosókon az udvar irányába. testőröket sehol sem látott, bárki könnyedén bejuthatott volna a hárembe. Egy oszlop takarásából tekingetett szerteszét, vajon elfoglalta-e már a várat az ellenség. Sebesült törökök hevertek a csupasz földön, szorosan egymás mellett, mint imaszőnyegek a mecsetben. Zsidó asszonyok forgolódtak körülöttük, lepedőkből, ingekből csíkokat hasítottak, azzal kötözték be a sebeket. Aisa nem ismerte egyik nőt sem, de ruházatuk alapján tudta, nem törökök, a keresztények viszont még az ostrom előtt elhagyták Budát. A lány szemét könnyek lepték el, mikor végignézett az elszánt harcosokon, akiknek nagy része itt, gyaur földben nyugszik majd, távol hazájától.
Sokuknak családja sincs, kicsi gyermekként ragadták el őket, janicsáriskolában nevelkedtek, életük a harcról szólt. Az elesetteket sem anya, sem feleség nem siratja majd. Nincs fiuk, aki büszkén emlegetné tetteiket. Aisa romok és holttestek között botladozva, szennytől síkos lépcsőkön csúszkálva felmászott a palota véd- falára. A máskor oly kedves látkép iszonyatos látomássá változott: a lőportár helyén kőhalmaz állt, melyből üszkös gerendák ágaskodtak, a Duna kiöntött a medréből, magával sodorva a partján strázsáló őröket. A folyó vértől vöröslött, felszínén, mint megannyi viharban elszabadult csónak, hullák csapódtak mindenfelé.

A szemközti, külső bástyán ádáz küzdelem folyt.
Várvédők próbálták megakadályozni, hogy az ostromlók létráikon feljussanak a fal tetejére. A robbanás rengeteg életet kiolthatott, nem volt elég katona a bajvíváshoz. Aisa a bástyán felfedezte Moishét. Asszonyok lehullott köveket gyűjtöttek szakajtóba, amiket aztán Katzék rázúdítottak az ellenségre. Aisa elindult, hogy a belső kapun keresztül csatlakozzon hozzájuk.
Ekkor gyermeke, tiltakozásként, óriásit rúgott. Az ágyas összefűzte karját hasa alatt, öleléssel nyugtatva fát. Nem tehette kockára az életüket, inkább visszafordult. Közben a pasa is feltűnt a bástyán, a lány azt remélte, nem vette őt észre. Ha igen, büntetést kap majd, még a végén bezáratja őt. bár nehéz lesz üres helyet találni a számára. Erre a gondolatra elmosolyodott, mint valami csínytevő, komisz gyermek. Aisa az udvart nem tudta otthagyni, hogy visszatérjen az elszigetelt, harcmentes hárembe. észrevett egy fényes, zöld testű legyet. A hatalmas döglégy sebesültről sebesültre szállt, végül egy nyöszörgő janicsár szakállán állapodott meg. A férfi korán őszült, szürke szálak csíkozták bozontos, fekete szőrzetét. A rovar az ősz szőrszálon egyensúlyozott, összedörzsölte szárnyait, majd nagy lendülettel a katona száján landolt.

A janicsár kínjában rángatózott, de a légy nem mozdult. Aisa kendője sarkával elhessentette. Hasznossá akart válni valahogyan. Elmutogatta egy idősebb nőnek, hogy segíteni szeretne. kulacsot nyomtak a kezébe, itassa meg a férfiakat. Akinek már nem volt ereje inni, annak ronggyal nedvesítette ajkát, törölgette arcát. Órákon keresztül gépiesen tette a dolgát, nem törődve saját magával. A szálldosó rovarok raja egyre nagyobb lett, de ez már fel sem tűnt neki. lassan beesteledett, a lány ruhája csatakos lett a haldoklók vérétől, a merev szájakból kicsorduló nyáltól, és szürke lett a mindent elárasztó pernyétől. Mehmet aga jelent meg az ispotályban, mérgesen rángatta el Aisát a katonák mellől. A janicsárparancsnoknak még veszekedni sem volt ideje vele. Abdurrahman utasítására a hárembe vitte a nőt, és ott magára hagyta.
Szűk, cellaszerű szobájukban hálótársa, Leila az ágyon kucorogva várta. Annyira keskeny volt a helyiség, hogy a két matrac összeért, nem lehetett közlekedni közöttük. A lányokat ez nem zavarta, hiszen idejük nagy részét a közös társalgóban töltötték. Leila izgatottan rángatta Aisa karját, lehúzta maga mellé a lányt, és fojtott hangon korholni kezdte.
– Hol jártál egész nap? A hatún is észrevette, hogy eltűntél, dúlva-fúlva keresett.
– Mikor elhívták az őröket, megnéztem, mi történik odakünn, nem égünk-e benn a palotában. te sem szeretnél sült csirke lenni, vagy igen?”

„– Hát nem érted, te szerencsétlen?! – lépett mellé a másik asszony, és karjánál fogva vonszolni kezdte vissza a szobába. – A vized folyt el, szülni fogsz. A latrinán akarod kipotyogtatni a fiad?
Aisának a rémülettől elakadt a szava, nem volt ereje vitatkozni. tudta persze, hogy ez a nap is eljön, a gyermek nem maradhat benn a hasában, de még ne most, majd egyszer, később! Bali beglerbég háremében néhányszor hallotta, amint az asszonyok sikoltoznak, majd üvöltenek a fájdalomtól. Őket, kislányokat, ilyenkor nem engedték a szülő nő közelébe, de a keserves kiáltozások elől hiába menekültek szobáról szobára, a falak mindenütt a vajúdó asszony fájdalmát visszhangozták. Egyszer aztán hiába várták, hogy bemutassák áldásra a babát, sem az anya, sem a gyermek nem élte túl. Felnőttként nem vett részt szülésben, mert a pasa háremét elkerülte a gyermekáldás.

Aisa rettegett. Sajnálta, hogy az utóbbi hónapokban, amióta elhagyták a Kizil Elmát, nem imádkozott. Nemhogy ötször, egyszer sem. Mindig akadt kifogás. Mert úton voltak. Az utazót pedig a szűkös mosdási lehetőségek, a keleti égtáj pontatlan betájolhatósága és a müezzin hiánya miatt a próféta felmenti az ima alól. Aztán titkolni kellett a származását. később meg képtelen volt lehajolni. Most aztán hiába fohászkodik, Allah nem hallgatja meg.
– Nem kellene szólnunk Gyurkónak? – dugta be fejét az ajtón Anna néne.
– Felesleges, csak láb alatt lenne, meg aztán kit is küldhetnénk érte? – vonta meg vállát Sára, azt meg már csak magában tette hozzá, ugyan minek, semmi köze sincs a gyermekhez.
– Nézzen utána a víznek, néném, és hozzon egy ócska lepedőt! Aztán meg zárja ki a fiúcskát a konyhába, nem neki való látvány ez!
Szerette volna Shlomó kezét fogni, mellé bújni a kemencezugban, megvigasztalni az értetlenségtől rémült gyermeket. De Aisa legalább annyira rémült volt, mint Shlomó, a lány, meg a gyermeke élete most kizárólag Sára segítségén múlott.
A lány törökül kezdett üvöltözni. ilyen fájdalmat még sohasem tapasztalt. Úgy képzelte, ezt érezhetik a janicsárok, amikor beléjük szúrnak egy jatagánnal. lehet, hogy úgy vágják ki belőle a fát? Átkozta Abdurrahman pasát, hogy ezt tette vele, Allahot, amiért nem segít rajta. Aztán könyörgött neki, szüntesse meg a fájdalmat, ha más mód nincs, vegye el az életét. Csapkodni kezdett, hol a jobb, hol a bal vállát ütötte. Sára lefogta a kezét. Aisa küzdött, mintha hét élete lenne. Hánykolódott, dobálta nehéz testét, rengett az ágy. Katzné egyszer a piacon látott egy árust, aki összeesett az almái mellett. Neki volt ilyen rángó- görcse, de a férfinak a szája is habzott.
A vajúdó ráförmedt Sárára. Inkább segítsen elkergetni a dzsinneket, hát nem látja, hogy itt ülnek a vállán, és a fülébe sugdosnak: rántsa ki magából a fát a köldökzsinórral, hogy aztán elvihessék a gyötrelemmel együtt. Majd Aisa hirtelen elhallgatott, minden ereje elfogyott, nem mozdult többé.
Sára kétségbeesésében a dzsinneket kezdte keresni a szobában. Meg is találta őket, a bal sarokban ültek a gerendán, a pókhálón hintáztak, egymást taszigálták, és minduntalan Sárára vigyorogtak. Hangosan kántálták: mi vagyunk Szuszu és Nunu, a rossz és a jó, a férfi és a nő, a lelkiismereted mindenek fölött. Az asszony összerezzent meggyőzte magát, hogy csak az elgyötört képzelete meg a gyertya imbolygó fénye játszadozik vele. Kiszalajtotta Shlomót egy sajtárnyi hóért, azzal kezdte dörzsölni az ájult nő arcát és végtagjait.

Egyszer ősszel, a pincék mellett, a domboldalon dércsípte csipkebogyót gyűjtöttek teának. Sára óvatlanul megcsúszott a partoldalnál, és belezuhant a bokorba. Az volt ilyen érzés, mintha ezernyi hangya csípné, úgy fúródtak bele az apró tüskék. Most a hideg hó szurkálta, de mindhiába masszírozta vele Aisát, nem mozdult. A gombóccá gyúrt pelyhek jeges vízzé váltak, újabb adagért szalajtotta a kelletlen Shlomót. Legszívesebben sírva fakadt volna, tudta, ha a lány nem tér magához és nem nyomja ki a gyermeket, mindketten belehalnak a szülésbe. Ugyan ő is hallott már olyan történeteket a zsinagógában, hogy Klein doktor kivágta a gyermeket az anyja hasából, de a nő azt sohasem élte túl.
A dzsinnek Aisa hasát nyomkodták és Sára fülébe sugdostak: hozd a kést, hozd a kést, szaladjál, hozd a kést! Elgondolkodott, melyik konyhai kést használhatná, és egyáltalán, hol kell ilyenkor bemetszeni a bőrt, hogy a baba ne sérüljön meg. Mesüge vagy Sára, ez gyilkosság, rázta meg a fejét, és folytatta a dörzsölgetést vörös, sajgó kezeivel. Később, jóval később, amikor Sára már feladta, abbahagyta a masszírozást, és Aisa fejéhez kucorodva imádkozni kezdett, nagy erővel kivágódott a tisztaszoba ajtaja. A huzat a gyertya lángját is kioltotta, a dzsinnek gúnyosan kacagtak a párnán, egyre csak azt hajtogatták: sokkal egyszerűbb lett volna felvágni a nő hasát és odaadni a gyermekecskét. Most viszik mindkettőt.
Moishe érkezett, meglátta az ágyon kimerült, síró feleségét. Aisához lépett, megtapintotta a pulzusát, normális lüktetést érzett. Persze nem volt orvos, lehetséges, hogy szüléskor sokkal szaporábbnak kellene lennie a szívverésnek, de a lány a legkevésbé sem volt halott. Ha azonban így folytatja, a gyermeknek baja eshet. Ez már megint csak valami hiszti lehet, és a szülést nem bonyolíthatják le Aisa nélkül. Fel kell élesztenie a lányt, mégpedig azonnal. észrevette a vízzel teli sajtárt. Szóval a hideg nem segített. Mást kell tennie vele, de ugyan mit? Érezte, egyre dühösebb lesz, idegesítette, hogy Aisa mindig, minden esetben az elkényeztetett fruskát játssza. Felidézte magában a lány korábbi gonoszkodásait, szökésük megakadályozását, legutóbbi, szemtelen csókját, amivel majdnem megőrjítette, kis híján elfeledtette Moishéval, kihez és hová tartozik, a férfi odadobott volna érte bármit, csak vele lehessen, folytathassa azt az ölelést, akár most is. Katz feldühödött, és haragból, tiszta erővel pofon vágta a nőt. Aisa felnyitotta a szemét, hófehér arcán jól kivehetően vöröslött a férfi ujjainak nyoma. Rákiáltott a lányra, nyomjon, ő átölelte felülről a hasát, és karjával erősen szorította. Sárát a másik oldalra küldte, ha lát bármit a gyermekből, próbálja meg kihúzni. Aisa feje hirtelen vörös lett, Moishe ujjnyomai teljesen beleolvadtak a pirosságba. Artikulálatlanul üvöltött, mire a gyermek kicsusszant Sára kezébe.
Szürkének tűnt a félhomályban, és szokatlanul csendben volt. Katzné lábánál lógatva megrázta, mire a kicsi visítani kezdett, mint a szopós malac.
– Fiú? – kérdezte Aisa.
– Igen, gyönyörű fiúcska – mondta Sára, és elkezdte tisztogatni.
– Akkor nem kell többet szülnöm – sóhajtott fel Aisa, és visszarogyott a párnára. Nem a keserves pillanatok késztették a nőt könnyelmű kijelentésére, halálosan komolyan gondolta. Gyermekhalálosan.
Sára kizavarta Moishét a szobából, törődjön inkább a saját fával, már így is túl sokáig lebzselt az asszonyok körül. Nem való férfiember vajúdó nő mellé. Katzné nedves konyharuhával törölgette le a véres mázt a fiúcskáról. A gyermek egyszerűen tökéletes volt, és még véletlenül sem azzal a szemmel nézve, amivel az édesanyák szemlélik saját csemetéjüket, és amilyennek rajtuk kívül senki sem látja őket. Az asszonynak nem volt oka az elfogultságra, mégis szeretettel csodálta az újonnan érkezettet. A csecsemő teste formás, keze-lába kellően hosszú, feje a rengeteg erőlködés ellenére sem deformálódott el, szabályosan ovális volt, mint egy tojás. Arcán sehol egy folt, zúzódás. Fekete, tüskehaja mókásan az égre meredt, ahogy bogárszemekkel pislogott Sárára. A nő emlékezett, milyen ráncos, sovány kis jószág volt Shlomó, vörös, mint egy kopasztott csirke. Pedig egyszerűen jött a világra, Sárának addigra nagy gyakorlata volt a szülésben. Azóta rakódott a fára némi hús, kicsit meghízott, de arca továbbra is vékony maradt, ráfeszült a szeplős bőr, orra hegyként emelkedett ki jellegtelen vonásai közül. Még saját anyja sem mondta volna igazán csinosnak. de ez a szerencse fa – simította végig a baba hátát Sára. Mindenkitől a legjobb tulajdonságokat örökölte.
Anyja arcának báját, apja színeit és termetét. Szerencséjére nem húsos, mint Aisa, gondolta Katzné. Nem kedvelte a kövér nőket, férfiaknál meg egyenesen nevetségesnek tartotta a hájat. Hangosan megjegyezte: – olyan szép, mint te!
Mivel végzett a pólyázással, Aisa kezébe nyomta a fát. A lány meredten bámulta. – inkább az apjára hasonlítana, egy igazi Abdurrahman – mormogott Aisa. – Majd a tetteitől lesz valódi Abdurrahman. Hős lesz, mint a pasa – nyugtatta a lányt –, igaz-e, galambom? – kérdezte, aztán megcsipkedte a kicsi arcát.
– Megetethetnéd végre.”