hirdetés

Én, Tonya - kritika

Én, Tonya

A téli olimpia idejére érkezett meg Én, Tonya a mozikba, a műkorcsolyázó Tonya Harding életéről készült különleges film

 

 

Tonya Harding – a lány, aki a rózsaszín tüllruhában kereste önmagát és nem azt találta meg, akit mindenki várt tőle. Ő volt az első nő, aki megugrotta a tripla axelt. A műkorcsolyázónő mégis a botrányéhes média által lett híres, miszerint köze volt vetélytársa, Nancy Kerrigan megtámadásához.

 

Ha elképzelünk egy műkorcsolyázónőt, azonnal egy kecses, kedves, okos, szerető környezetből származó, egyszóval tökéletes Disney-hercegnő képe villan fel. Tonya Harding (Margot Robbie) ezzel szemben anyja lelki és testi terrorja alatt él, a korcsolyázás mellett vadászni jár az apjával, amíg az el nem hagyja őt.

Anyja négyévesen jégre küldi és nem sokkal később napi nyolc órában ezt teszi a kislány börtönévé, aki sorra nyeri a versenyeket. A sportolónő nagy tehetségnek bizonyul, de nem illik a műkorcsolyázók ideálképébe. Nem is akar tökéletesnek tűnni, önmaga marad, ami nagyon szúrja a zsűrik szemét.

19 évesen elmenekül a párjához az őt továbbra is folytonosan szidó, megalázó és bántalmazó anyjától. A férjéről is kiderül, hogy agresszív ember, ezúttal viszont Tonya is visszaüt. Válás és távoltartási végzés következik. Mellette Harding ’91-ben megugorja a hírhedt tripla axelt és sikert sikerre halmoz.

Az anyjának (Allison Janney) sok (mentális) pofont „köszönhet”, állítása szerint tiszta jóindulatból tette, mert ez keményítette meg a lányát és tette győztessé. Talán tényleg ez a „kelj-fel-jancsi” élet hozza meg neki az eredményeket. Majd az ex-férjéhez kötik vetélytársa, a tökéletes Nancy Kerrigan megtámadását. Innentől hajmeresztő sebességgel indul lefelé a sors hullámvasútja.

A történetet maguk a szereplők mesélik el interjúbevágások formájában. Sok az ellentétes állítás, mindenki foggal-körömmel védi a saját igazát. Ahogy Tonya mondja, mindenkinek megvan a saját igazsága. A karakterek néha mintha kinéznének a filmből és közlik, hogy ők sose tettek ilyesmit. Például Margot Robbie hatalmas puskával a kezében mondja, hogy sosem lőtt rá a férjére. Ilyen jelenetek csempésznek fekete humort az erőszakos jelenetekbe.

Margot Robbie bemutatkozik, mint karakterszínész, eléri, hogy egyszerre utáljuk és szeressük a személyét, kíméletlenül beleránt Tonya Harding belső viharaiba. Az ausztrál színésznő alakítását Oscar díjra jelölték. A sok erőszak ellenére nincsen depressziós hangulata a filmnek, mert a maga fekete humorával nevetteti ki velünk a történetet.

A lényeget mégis az utolsó jelenet foglalja a legjobban össze. Tonyát ezúttal bokszolóként láthatjuk, a földön, vért köpve. A közönség tombol. Mellé van vágva a tripla axel pillanata, a közönség ugyancsak ujjong. Hol a különbség?

 

Szekér Berta