A film alapjául szolgáló könyv, ami inkább a tényekről szól és nem egy könnyed kalandregény, mint azt a film alapján gondolnánk.
Edsel rengeteget kutatott, hogy feltárja az átlagemberek számára, milyen hősies tettet hajtottak végre a számunkra ismeretlen műkincsvadászok. Milyen nehezen jött létre az a csoport, amely a normandiai partraszállással egy időben megérkezett menteni a történelem kincseit. Legyenek azok katedrálisok, kolostorok, vagy az európai képzőművészet legértékesebb kincsei.
Hitler minden, ami mozdítható volt az általa elfoglalt országok múzeumaiban, vagy lefoglalt zsidó javak és gyűjtemények között, elraboltatott. Saját múzeumának műkincsei között szerette volna látni. Ez volt az évszázad legnagyobb műkincsrablása.
A műkincsvadászok arra a nehéz feladatra vállalkoztak, minél többet felkutassanak az értékes műkincsek közül, megmenteni az utókor számára, mert Hitler akár még arra is kész lett volna, hogy megsemmisítsék őket a bukása esetén. A műkincsek védelméről szóló parancsát már nem nagyon vették figyelembe mikor a német birodalom a széthullás határán volt, miközben dübörgött a Néró-parancs általi rombolás és pusztítás.
A műkincsvadászok nem csak a festményekre és műtárgyakra vigyáztak, hanem a szövetségesek előrenyomulása során, próbálták menteni az épületeket, a katedrálisokat, templomokat. Ha nincs kimondott stratégiai indok, akkor nem szabad lerombolni őket, ne nézzék a felmentett országok lakói újabb agresszornak a szövetséges katonákat.
A névtelenségbe burkolózó műkincsvadászok – akik szakmájukban már több mindent letettek az asztalra, de háborúban ez nem számított - a katonai vezetés elnyomása mellett kevés eszközállománnyal, de annál nagyobb elszántsággal dolgoztak azért, hogy Európa történelmi múltja ne vesszen feledésbe, a jövő ifjúsága is élvezhesse az évezredes hagyományokat, tudást, emlékeket, a művészetet, mindent, amit a múlt adhat az örökkévalóságnak.
De persze a könyv nem ilyen egyoldalú, több olyan férfit és nőt is bemutatnak, akik nélkül nem maradhattak volna épségben például a Louvre-ban található műremekek, mert az életük kockáztatása árán is képesek voltak lavírozni a náci megszállás ideje alatt.
Rose Valland felbukkanása a történetben és a valóságban is óriási lendületet adott a nácik által elrabolt műkincsek felkutatásában. Kiderült, hogy a neuschwansteini kastélyban milyen kincseket rejtenek. De képet kapunk a könyvből Altaussee sóbányájának szerepéről is.
A második világháború során több milliónyi műkincs került náci kézre, több ezer titkos raktárt sikerült felkutatniuk a műkincsvadászoknak. És a világháború után kezdődhetett el az új feladat, megtalálni a tárgyak tulajdonosait, ami nem könnyű feladat, hiszen közülük rengetegen kerültek haláltáborokba.
Volt olyan festmény, ami egy parasztházból került elő, egy náci hagyta el menekülés közben, de voltak óriási raktárak, ahova továbbszállítás céljából gyűjtötték a műkincseket, több ezer darabot egy helyen, a megsemmisítés elől kellett kimenekíteni.
Azért azt is el kell ismerni, korábban is voltak hasonló műkincsrablások, hiszen minden nagyobb birodalom úgy gondolta, hogy az elfoglalt területekről azt vihet el, amit akar. Ebben nem volt különb korábban az angol, a francia, a spanyol, vagy a római sem…
Edsel a szerzőtársa segítségével, Brett Witterrel együtt próbálja a kutatásait úgy elénk tárni, hogy az ne csak egy száraz tényanyag legyen. Ha azt nézzük, hogy dokumentarista könyvről van szó, akkor sikerült nekik. Hosszabb leírásokat, párbeszédekkel és szerencsére képekkel törnek meg, de ennek ellenére is igaz, Edsel könyve nem egy pergő mozifilm, még ha a borító a Clooney filmre utal és nem egy pergő kalandregény, hanem néhány hős kemény és kitartó munkájának a bemutatása. Olyan embereké, akik akár a családi életüket és magukat is készek voltak feláldozni azért, hogy megmentsék a múltat a jövő számára.
Molnár Gábor