Részletek Jamie Reidy - Kemény üzlet c. könyvéből
„Miután elintéztem a papírmunkát, betessékeltek egy szállodai lakosztályba, ahol találkoztam Minekishíjják Brandonnal, a Pfizer regionális személyzeti osztályvezetőjével. Brandon, aki nem csekély mértékben emlékeztetett Nick Tortellire, Carla volt férjére a Cheers sorozatból, idegesítően sugározta magából, hogy „én-vagyok-A-személyzeti-vezető!”. Türelmetlenül intett, hogy befelé, éreztetve, hogy neki minden perc drága. Valamiért már reggel nyolckor gajra ment a napja, így hát lényegre törően üdvözölt:
– Na szóval, hajlandó akárhova átköltözni a Középnyugaton?
– Tessék?
Leereszkedő pillantása azt sugallta, hogy nem vagyok intelligens. Miért gondolják ezek a középkorú szivarok, hogy buta vagyok?
Sóhaj.
– Középnyugaton. Hajlandó akárhova átköltözni a Középnyugaton, igaz?
…
– Öhm, nem, nem, én nem. – Egyre csúnyábban nézett rám. – Nekem azt mondták, hogy ez a munka Chicagóban van. Brandon-A-személyzeti-vezető behunyta a szemét, és az orrnyergét dörgölte, ahol a szemüveg nyomot hagyott.
– Akkor ne interjúzzon.
– Tessék?
Már szedte is össze a szakmai életrajzomat, és más papírokat, hogy visszategye őket a dossziéba. – Ne interjúzzon. – Felállt és csípőre tette a kezét. Én csak ültem, és eltátottam a számat. – Egyetlen helyem sincsen Chicagóban. Nem akarom rabolni az idejét, és nem akarom pocsékolni a magamét se. Vagyis ne interjúzzon.”
|
* * * |
|
„Szeme üveges volt a karácsonyi hangulattól és a fél tucat citromos-cukros whiskytől. Csak ketten voltunk férfiak, ebben az ünnep utáni pillanatban: ennél jobb alkalom nem adódhatott „a kérdés” feltevéséhez, amely napok óta nem hagyott nyugodni. Túlzottan hangos köhögéssel megtörtem a csendet. Apa, aki a jégkockákat lötyögtette az italában, felvonta a szemöldökét, és rám nézett. Ettől felbátorodva megkérdeztem, mi történne, ha egy férfi pénisze beleragadna egy nő vaginájába, miközben szexelnek. Egy tízéves fiú nem tud elképzelni ennél kínosabb helyzetet. Apa habozás nélkül válaszolt: |
|
* * * |
„Az évek során énekeltem szólót iskolai hangversenyeken, olvastam fel a Szentírásból miséken, jelentettem zökkenő nélkül tábornokoknak, de még így is ideges voltam, amikor meg kellett tartanom első majdhogynem élesbe menő üzletkötésemet az igazgatóm és kilenc csoporttársam előtt. Bruce tartott egy kis buzdító beszédet, hogy ez itt „feszültségmentes környezet”, aztán kért egy önként jelentkezőt, hogy végezze el a kezdőrúgást. A kérést a jegyzetek tologatása, cipőbámulás és nyakvakarás követte, de kézfelemelés nem volt. Fülsiketítőnek rémlett a mennyezeti neoncsövek zümmögése. Végül – ami ragyogó sakkhúzásnak bizonyult, és a legfontosabb fegyver lesz a Reidy-arzenálban – én jelentkeztem. Mindenki meghökkent, főleg Bruce: A mocskos szájú részeges fickó akar elsőnek menni?
Holott az én logikám egyszerű volt: ha elsőnek megyek, és lebőgök, az emberek akkor is becsülni fognak azért, mert önként jelentkeztem. Ha ötödiknek vagy hatodiknak megyek, és úgy bőgök le, akkor az tényleg nagy lebőgés lesz. Vagy ha ötödiknek vagy hatodiknak megyek, és jól csinálom, akkor még mindig okoskodhatnak úgy, hogy kihasználtam az előttem elhangzott négy-öt prezentáción elhangzottakat. Viszont ha elsőnek megyek, ráadásul tűrhetően csinálom, na, akkor szupersztár leszek.”