Apa és lánya egymásra találása egy tragédia után. Ilyen lenne a boldogság? Két sebzett léleknek maga a gyógyulás.
A tizennégy éves Sofia egyedül utazik a buszon, anyukája meghalt és az apjához készül, a még sosem látott Lucashoz. Ahhoz az apához, aki nem is tud róla, hogy gyereke van. A nem mindennapi szituáció fontos kiindulópont, és sok mindent megmagyaráz. Mentséget ad arra, miért is lehet érdekes két ember egymásra találása mindennapi helyzeteken keresztül.
Lucas számára Sofia érkezése felér egy lórúgással. A sikeres egykönyves író elveszett, nem tud előre lépni, nem is akar talán. Kényelmes számára az élet a feleségével, aki úgy bánik vele, mint ahogy egy kutyával sem illik. Sofia betoppan és elkezdi lehántani róla a kérget, ami másfél évtized alatt rárakódott és kezd újra életre kelni. Az élete az első könyvvel, egy váratlan sikernek köszönhetően megoldódott valamilyen szinten, de mégis kisiklott. Lucas jó mélyen elnyomva magában, érzi ezt, de nem egyszerű szembenézni önmagával, kényelmesebb lebegni a jól megszokott majdnem semmiben.
Apa és lánya, két elképesztően magányos lélek találkozásának története, félelemmel teli pillanatok, mert a férfi nem mer változtatni az életén, mert mi lesz, ha minden elromlik és összedől a jól megszokott. Még akkor sem, ha most sem tökéletes számára az egész, de azért így is lehet élni. A lány fél, hogy az apja nem akarja megismerni, egyszerűen csak kidobja. Végre át akarja élni, hogy szeretik, hogy szereti az apja, hogy számíthat valakire, aki mellett végre tizennégy éves gyereknek érezheti magát.
A könyv olvasása során nagyon sokáig hiányzott belőle valami. Leginkább talán az, miért nem érezzük, mennyire fáj a lánynak, hogy elveszítette az anyukáját. Miért érezhető olyan természetellenesnek az első néhány nap eseményei után, hogy Sofia odaköltözött az apjához, az apa meg természetesnek veszi, hogy ott van vele a lány, a lánya. Akiről sosem tudott, bár talán mindig is vágyott rá. De a lezárás sok mindent megmagyaráz, elementáris erővel robban belénk az érzés, amit a lány átélhetett az utóbbi időszakban.
És talán éppen ezért szép történet az Ilyen a boldogság, mert egyszerre tudja velünk ezt a hiányt éreztetni, mégis megható, de nem csöpögős történetekkel közelítünk az egymásra találás felé. A megnyílás felé. De valahogy mégis nehéz, mert olyan idealisztikus, mert közben olyan fájdalmas, és a fájdalom olyan mélyre van eltemetve, ami már nem tűnik valóságosnak, amitől a szereplők már nem viselkednek természetesen, mert túl mindennapian viselkednek. Persze kérdés, lehet-e ilyen helyzetben természetesen viselkedni, vagy mi egyáltalán a természetes viselkedés. El tudjuk-e képzelni, hogyan lehet ilyen helyzetben létezni, mit érzünk olyankor, amikor összedől az addig jól megismert világunk és reménykedünk valami újban, valami jobban, ha abban nem is, de valami másban. Hogy tudjunk úgy élni egy vadidegen emberrel, akit sosem ismertünk, mintha mindig is együtt lettünk volna. Persze, hogy rettegünk és persze, hogy próbáljuk elnyomni, eltitkolni, nem elmenekülni, mert akkor ott a vége.
Az Ilyen a boldogság az egymásra találás könyve, két sérült lélek hogyan gyógyulhat meg, hogyan tudhatnak tiszta lappal indulni, hogyan tudjanak magukban és a világban is bízni.
A borító nagyszerűen ábrázolja a magányt, a záporozó esőcseppek, mint a könnyek hullnak az égből, a piros esernyő alatt magányosan álló lányra. Csak az apa hiányzik onnan, de ilyen az egyedüllét, a magunkra hagyatottság, még jó, hogy van remény a boldogságra.
Molnár Gábor