A gyerek, a család a legfontosabb a számomra, de néha maga a sokk.
Most akkor rossz szülő vagyok? Tesszük fel olyankor a kérdést, amikor elegünk van a legszebb, a legokosabb és legügyesebb gyerekünkből, vagyis bármelyik gyerekünkről is legyen szó, néha sok belőlük. Mert éppen huszadszor akarja öt percen belül megmutatni, milyen ügyesen tud szaltózni a barbija, vagy a kisautója. Segíteni kell, mert beakadt a játék, begurult a kanapé alá az autó, meg vizes lett a zokni és nem talál másikat, vagy csináljunk már valamit megint közösen. Vagy éppen segíteni kell már megint a vécén, mert valami nem stimmel, fél, meg amúgy is fáradt és koszos lesz a keze. Mi meg ott állunk éppen egy nyers hús trancsírozása, vagy a saláta felszeletelése közepén, vagy éppen végre leültünk a kanapéra és szusszannánk egy kicsit.
Mondanám, hogy nagyot, de gyerek mellett olyan nincs. Kicsi szusszanásnak, kicsi nyugalomnak is lehet örülni.
Önzők és rosszak vagyunk, ha szeretnénk néha magunkkal is foglalkozni? Főleg akkor, ha a gyerek mellett még dolgozni is kell, mert ma már kevesen tudják azt megoldani, hogy az egyik fél nyugodtan, „csak” a gyerekre koncentrálhat. Itt a csakot megint idézőjelbe kell tenni, mert a gyerek lényegében egész embert kívánó kemény meló.
Néha szusszannánk, de ha meg sok időnk van a pihenésre, akkor már mardos is valami belülről, jaj de hiányoznak azok az idegtépően aranyos és szeretnivaló iciri-piciri, viharosan, egyre inkább felnövő legszebb, legokosabb és legügyesebb gyerekünk.
Mi meg őszülünk.
mg