Utolsó tanúk címmel, áprilisban jelenik meg Szvetlana Alekszijevics könyve. Gyermekként a második világháborúban
Csupa szívszorító történet olyan gyerekekről, akiknek nem volt gyerekkoruk – Szvetlana Alekszijevics Utolsó tanúk című könyvében száz visszaemlékezést közöl olyan emberektől, akik gyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. A könyv Az utópia hangjai című ötkötetes ciklus darabja.
„A háború az én történelemtankönyvem. A magányom… A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott” – mondja Vászja Harevszkij, aki négyéves volt a második világháború idején. Kegyetlen és töredékes emlékek ezek azokról az évekről, amikor a színek eltűntek és minden fekete lett a füsttől. Van, aki arra emlékszik, hogy ezekben az években tanult meg imádkozni, más pedig az álmaira, amiket a háború alatt szeretett meg. Sokan elveszítették a szüleiket, gyakran a szemük előtt végezték ki őket, sokan koncentrációs táborba kerültek, sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
„Nem szeretek emlékezni… Nem, és kész. Csak ezt mondhatom: nem szeretek…” – kezdi a visszaemlékezését Marina Karjanova. Többen hivatkoznak arra, hogy még évtizedek múltán is szörnyű felidézni, mi történt velük, körülöttük a háború idején. Válja Brinszkaja azonban tudatában van annak, hogy miért fontos a fájdalmas emlékezés: „Először a mi csodálatos édesanyánk ment el, aztán az édesapánk. Rögtön tudtuk, megéreztük, hogy mi vagyunk az utolsók. Onnan… abból a világból… Mi vagyunk az utolsó tanúk. Lejár az időnk. Beszélnünk kell… A mi szavaink lesznek az utolsók…”
Az Utolsó tanúk először a nyolcvanas években jelent meg, de Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.
Ezekben a „polifonikus regény-vallomásokban” emberek százai mesélnek arról, mit tett velük a kegyetlen huszadik századi történelem vagy épp az azóta eltelt két és fél évtized. A Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics évtizedek óta gyűjti a történeteket. Őszinte empátiával dolgozik, ezért az emberek megnyílnak neki. Vallomásaik, visszaemlékezéseik alkotják Az utópia hangjai című ciklus köteteit, amelyek közül az Elhordott múltjaink és a Csernobili ima című könyveket már megjelentette az Európa Könyvkiadó. Most az Utolsó tanúk-at M. Nagy Miklós fordításában adja közre.