Novellának indult, regény lett belőle, varázslatos történet a gyerekkor félelmeiről felnőtt szemmel, barátságról és az álmaink megvalósításáról.
A főszereplőnk temetésről megy húga háza felé, de valami húzza egy régen elfelejtett környék felé. Visszatér gyermekkorának helyszíneire, olyan élmények jutnak újra az eszébe, amikről úgy gondolta, már régen elvesztek a felnőtté válása során. A felnőtt újra átéli a hétéves korában történt izgalmakat, amikor valami titokzatos felborítja az életét, felborzolja a családi idillt, egy olyan valami, ami hatalmasabb minden addig ismert dolognál, még a felnőtteknél is, a szüleinél is.
Új barátokra tesz szert, egy kortalan, de 11 éves kislány személyében, annak anyukájában és nagymamájában, akik még tudják mi is valójában a világ. Milyen volt és milyennek kellene lennie. Milyen is örülni az apró valóságos dolgoknak és milyen varázslatot rejt a birtokon lévő kacsaúsztató, ami a kislány szerint maga az óceán.
„Odavoltam a mítoszokért. Azok nem felnőttmesék, de nem is gyerekmesék. Annál is jobbak. Csak vannak.” – mondja a meg nem nevezett hétéves kisfiú, aki a mesélő is egyben. A könyv hangulatát is jelzi ezzel. Lehet mese, lehet belemagyarázni sok mindent, olvasói hangulattól függően érdemes ezt, vagy azt megtenni. Lehet valóságnak venni, egy a mesébe menekülő gyermek védekezésének a világ feldolgozhatatlan dolgaival szemben, de lehet egyszerűen olvasni, szórakozni és élvezni a sorokat, amiket Gaiman küld az olvasóinak.
A regény eredetileg novellának indult, de a novella terjedelmét kinőve egy nem túl hosszú könyv lett belőle. Szép jelenetekkel, szép mondatokkal, a gyermekkor kíváncsiságával, de egyben egy középkorú ember számvetése is ez a történet.
„A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek” - Gaiman is ezt teszi, gyermek énje felderít, újat hoz létre, míg a felnőtt énje a jól bevált receptet alkalmazva szórakoztat minket, egy kicsit mindig más és más útvonalat választva.
Molnár Gábor