Egyedüllét az űrben, klausztrofób sci-fi James Smythe-től
A fiatal angol író új könyvének szereplői az űrben utaznak a semmi felé. A főszereplők azzal a céllal indulnak útnak, hogy olyan messzire jussanak, mint előtte még senki. A cél ezzel az is, hogy az űrkutatás új löketet kapjon, a felfedezéseket támogassák a világ országai is.
Az expedíció néhány fős, és ami a legaggasztóbb, amikor felébrednek a sztázisból, kiderül, hogy a kapitányuk meghalt. Az egy dolog, hogy a kapitány meghal, nélküle még mehet tovább a küldetés, a földi irányítás is azt javasolja, folytassák tovább az útjukat a mélyűrbe. De a helyzet fokozódik, a legénység tovább fogy, a kapcsolat a Földdel megszakad és végül Cormac Easton egyedül marad.
James Smythe története a magányról szól, nem is lehet magányosabb az ember, mint messze az űrben, mindenkitől távol, amikor már csak a gondolatok maradnak. A múltbeli tettek elől viszont nem lehet menekülni, egyszer szembe kell velük nézni, mert mást nem is nagyon lehet csinálni.
Easton egy újságíró, akinek az a feladata, hogy blogot írjon az útról és dokumentálja az eseményeket. Amikor egyedül marad, visszanézi az általa felvett videó felvételeket, riportokat a legénység tagjairól, kiderülnek számunkra is az egymás közötti kapcsolatok és az is, miért őket választották ki erre az útra, miért ők a felfedezők.
Smythe természetesen csavart is visz a történetbe, amitől igazán bezártság érzete lesz az olvasónak és természetesen Eastonnak is, a saját életébe.
Molnár Gábor