Jeff VanderMeer: Expedíció - 4. részlet
A harmadik részlet folytatása
----
Míg elértünk a határtól az alaptáborba, szinte semmi szokatlant nem tapasztaltunk. A madarak csicseregtek, ahogy kell, az őzek megiramodtak, amint észrevettek bennünket, fehér, tükrös ülepük fel-felvillant még a bozótosban, a görbe lábú mosómedvék meg csak tették a dolguk, mintha ott sem lennénk. Azt hiszem, mindannyian beleszédültünk ebbe a hirtelen visszakapott parttalan szabadságba a hosszú hónapokon át tartó kiképzés és felkészülés bezártsága után. Ott, azon az átmeneti szakaszon védve voltunk, nem jutott el hozzánk semmi. Már nem azok voltunk, akik korábban, de még nem is azok, akikké majd akkor válunk, ha célunkat elértük.
Ezt a hangulatot némileg megzavarta az alaptáborba érkezésünket megelőző nap, amikor egy óriási vadkan bukkant fel előttünk az ösvényen. Amikor észrevettük, annyira távol volt, hogy még a távcsövünkkel sem láttuk pontosan, mi az. Csakhogy a vaddisznóknak kivételes szaglásuk van, még ha a látásuk gyenge is, és ez most vágtázni kezdett felénk, vagy százötven méterről indított támadást. Rázkódott hatalmas teste alatt a föld… de azért annyi időnk még volt, hogy sebtében kitaláljunk valamit, előrántottuk hát hosszú késeinket, a geodéta pedig az automata fegyverét. Talán a golyók megállítják a majd négymázsás disznót… vagy nem. De azért nem szívesen vettük volna le annyi időre sem a szemünket róla, hogy leemeljük a pisztolyainkat rejtő ládát a poggyászunkból, és felnyissuk hármas zárszerkezetét.
A pszichológusnak sem volt ideje, hogy hipnózissal növelje a koncentrációnkat és önfegyelmünket. Csak annyit kiáltott:
– Kerüljék el! Ne hagyják, hogy magukhoz érjen!
Közben a vadkan egyre közeledett. Az antropológus idegességében és ennek a végtelenbe húzódó vészhelyzetnek az abszurditásán heherészett kissé. Csak a geodéta cselekedett habozás nélkül: térdre vetette magát, hogy biztosabb kézzel célozhasson. Utasításaink között ott szerepelt a „csak akkor öljenek, ha végveszély fenyegeti magukat” is.
Én közben folyamatosan szemmel tartottam a vadkant a távcsövön át. És ahogy egyre közelebb ért, egyre furcsábbnak láttam a pofáját. Szinte eltorzultak a vonásai, mintha különös, belső kínok gyötörnék. Nem volt a pofájában meg a hosszúkás disznóorrában semmi rendkívüli, mégis olyan érzés ébredt bennem, hogy a tekintete sajátosan befordul, befelé figyel, az egész feje pedig erősen balra húz, mintha láthatatlan hámmal rántanák hátra. A szemében olyasféle elektromosság vibrált, amit magam sem hittem, nem hihettem valóságosnak. Arra jutottam, hogy feltehetően a távcső remegése teszi, ugyanis a kezem igen erősen reszketett már.
Bármi emésztette is a vadkant, hirtelenjében felemésztette a nagy támadókedvét is, mert váratlan, rémült hördüléssel irányt váltott: balra bevetette magát az aljnövényzetbe, és el is tűnt. Mire elértük azt a pontot, csak a hatalmas test vágta széles csapást láttuk, a vadkannak egyéb nyomát nem találtuk.
Utána órákon át teljességgel lefoglalta a gondolataimat a magyarázatok keresése: idegi természetű potyautasok tehettek talán az egészről, paraziták. Kerestem a teljességgel racionális, biológiai elméleteket. Aztán végül a vadkan is a távolba veszett, a háttérbe enyészett, ahogy az összes többi tapasztalásunk is az út folyamán, és ismét előreszegeztem a tekintetemet, a jövőbe.