Jeff VanderMeer: Expedíció - 5. részlet
A negyedik részlet folytatása
----
A torony felfedezése utáni reggelen korán keltünk, megreggeliztünk, és eloltottuk a tüzet. Az évszakra jellemzően csípős volt a reggeli levegő. A földmérő végre kinyitotta a fegyvertárat, és mindenki kapott egy pisztolyt. Ő megmaradt a puskájánál, amin taktikai lámpa is volt a cső alatt. Alapvetően egyikünk sem feltételezte, hogy ilyen hamar előkerül a fegyveres láda, és éreztem, hogy most mindenki még feszültebbé vált, még ha nem is ágált ellene senki. Természetesen mind tisztában voltunk vele, hogy a második expedíció tagjai végül megölték magukat a pisztolyaikkal, a harmadiké pedig egymást lőtték le. A feletteseink csak szép számú, emberi veszteséget fel nem mutató újabb expedíció után, a mostanival engedtek el újra tűzfegyverrel felszerelt csapatot az X Térségbe. Mi a tizenkettedik expedíció voltunk.
Mind a négyen visszatértünk hát a toronyhoz. A lombozat és a moha szűrte ránk a napfényt, a bejárat lapos felszínére fényszigeteket festett. Nem volt éppen figyelemfelkeltő vagy hívogató, semmi különös… és mégis összpontosítanunk kellett az akaratunkat, ahogy körbeálltuk a tornyot, és a bejáratra meredtünk. Észrevettem, hogy az antropológus a kis fekete dobozkáját ellenőrzi, és láthatóan megkönnyebbül, hogy a kijelző nem izzik vörösen. Mert, ha úgy lett volna, fel kellett volna hagynunk a tervünkkel, és a torony feltárása nélkül lettünk volna kénytelenek folytatni a dolgunkat. És ezt én nagyon nem szerettem volna, még a növekvő szorongásunk dacára sem.
– Maguk szerint milyen mélyre megy? – kérdezte az antropológus.
– Ne feledjék, elsődleges forrásunk a méréseink legyenek – felelte némi homlokráncolással a pszichológus. – A mérések nem hazudnak.
Az antropológus szerint a szerkezet átmérője 18,7 méter és 20 centire emelkedik a talaj fölé. A lépcső bejárata hajszálpontosan észak felé néz, ami nyilvánvalóan információt hordoz. Kagylós mészkőből és kőből épült, nem fémből vagy téglából. Ezek mind tények. Talán egy vihar tette láthatóvá a bejáratát nem olyan régen, ez magyarázhatja, hogy a térképeinken nincs feltüntetve.
Kissé nyájaskodónak találtam a pszichológus mérésekbe vetett szilárd hitét meg a magyarázatát a térképekkel kapcsolatosan. Talán egyszerűen csak meg akart volna nyugtatni bennünket, bár sokkal valószínűbb, hogy önmagába igyekezett erőt csepegtetni vele. Végül is a helyzete, hogy mint a vezetőnk esetleg nálunk többet tud a körülményeinkről, nem lehetett könnyű. Sőt, elég magányosan érezhette magát.
– Remélem, két méternél nem mélyebb a verem, hogy folytathassuk mielőbb a dolgunk – próbált tréfálkozni a geodéta, de a verem szóról mindannyiunknak láthatóan ugyanaz a sötét távlat jutott az eszünkbe.
– Szeretném, ha tudnák, hogy én toronynak érzem, úgy gondolok rá – vallottam meg. – Nem pedig alagútként.
Fontosnak éreztem, hogy ezt tisztázzam, mielőtt leereszkednénk, még ha emiatt meg is lesz a véleményük a szellemi állapotomról. Hiszen egy földbe mélyülő tornyot láttam magam előtt. És akkor most az aljánál állunk vagy a tetejénél? Ebbe a kérdésbe egészen beleszédültem.
Úgy meredtek rám mind a hárman, mintha hirtelen kiderült volna, hogy én csinálom az esti jajongásokat. Végül a pszichológus morcosan vállat vont.
– Ha magának így könnyebb elképzelni, hát nem hiszem, hogy problémázni kellene rajta.
Csend telepedett ránk. A fák nyomasztóan tornyosultak fölénk, egy bogár zümmögve emelkedett fel az ágak közé, fényesen kavarva fel reptével a port. Azt hiszem, mind rájöttünk, hogy igazából most léptünk be az X Térségbe.
– Én megyek le elsőként, hogy lássuk, mi van odalenn – szólalt meg végül a geodéta, legnagyobb megkönnyebbülésünkre.
Meredeken indult lefelé a csigalépcső, olyan keskeny fokokkal, hogy a földmérőnek háttal kellett beereszkedni a toronyba. Ágakkal kotortuk félre a pókhálókat, és már indult is. Még egyszer felnézett ránk, a vállán átvetett fegyverrel, imbolyogva egyensúlyozva. Lófarokban fogta össze a haját, amitől egészen kifeszült az arca, a vonásai és ráncai megmerevedtek. Ekkor kellett volna megállítanunk? Hogy kitaláljunk valami új tervet? Ha úgy is lett volna, egyikünknek sem volt meg hozzá a lélekjelenléte.
Különös, amolyan megítélő mosollyal mért végig még egyszer bennünket, majd elindult lefelé, hogy egyszeriben már csak sápadt arcát láttuk a sötét háttérben, és végül azt is elnyelte a homály. Üresség maradt utána, ami egészen megdöbbentett, mintha éppen az ellenkezője történt volna, és váratlanul egy arc bukkant volna fel előttünk a sűrű sötétségből. Fojtottan fel is kiáltottam, mire a pszichológus furcsálkodva mért végig. Még szerencse, hogy az antropológust túlságosan is lekötötte a mélybe kanyargó lépcsősor, és nem vett észre semmit.
– Minden rendben? – kiáltott le a pszichológus. Pár másodperce még minden stimmelt, mi változott volna meg ennyi idő alatt?
A geodéta élesen felhorkantott válaszképpen, mintha ugyanazt gondolná, amit én. Egy ideig még hallottuk, ahogy nehézkesen halad lefelé a keskeny fokokon. Aztán csend, és utána másfajta mozgás zaja, egészen más ritmusban. Egy rémisztő pillanatig úgy hatott mintha nem a geodéta csapná.
Akkor azonban meghallottuk a hangját:
– Eddig a szintig tiszta!
Eddig a szintig. Felvillanyozott, hogy az elképzelésem a toronyról így is igazolást nyert.
Ez volt a megbeszélt jel, hogy az antropológussal induljunk utána, és már csak a pszichológus maradjon a felszínen, hátrahagyott megfigyelőnek.
– Indulhatnak – jegyezte meg a pszichológus olyan hétköznapi hangon, mintha csak a tanítás végén engedné haza a gyerekeket az iskolából.
Valamiféle érzelem áradt szét bennem, amit magam sem értettem, mindenesetre a szemem előtt fekete foltok ugráltak. Olyan lendülettel iramodtam az antropológus után a maradék pókhálót és a pókfonálba tekert rovarhullákat keresztülszelve, hogy kis híján lelöktem a társam. A fenti világból maradt utolsó képem: a pszichológus feszült arca, ahogy a torony falának sötétsége kontrasztjában szinte vakító ég és a fák kontúrja fölénk magasodik.
Vagy hat métert ereszkedtünk, majd egy alsó szintre érkeztünk. Úgy két és fél méter magasságban lehetett a terem mennyezete, vagyis jó három és fél méternyi vaskos sziklaréteg választott el bennünket a felszíntől. A geodéta puskájának lámpafénye bevilágította a helyiséget, ami ugyanolyan átmérőjű maradt, mint a fent kiemelkedő rész. Mindez igazolta az elképzelésemet, hogy egy földbe süllyedt vagy süllyesztett épületben vagyunk. A földmérő nekünk háttal vizsgálódott; a falak, amiket megvilágított a fény, dísztelen, meszelt felületet adtak, néhány repedés futott végig rajtuk, talán az idő vagy valami ismeretlen nyomóerő hatása.
– Folytatódik – intett a lámpával a helyiség ellentétes végébe, ahol valóban egy boltozatos nyílás tátongott. Torony, aminek ez nem is annyira az első szintje, sokkal inkább a felső traktus része, a legfelső rész előtti pihenő. Már indult is a lejáró felé, én meg képtelen voltam elszakadni a fehér falaktól. Egészen megbabonázott, de hiába próbáltam elképzelni, ki építhet egy ilyen alkotmányt, nem ment.
Megint a világítótorony formája ötlött az eszembe, amilyennek a táborba érkezésünkkor láttam az alkonyatban. Azért gondoltuk, hogy világítótorony, mert egyrészt a térkép is annak jelölte, másrészt mindannyian ugyanolyannak képzeltünk el egy világítótornyot. Igazából az antropológus és a geodéta is határozottan megkönnyebbült a világítótorony láttán. Megnyugtatta őket, hogy ott van, ahol a térkép szerint lennie kell. Jó kapaszkodó lett. És az csak még megnyugtatóbban hatott rájuk, hogy ilyesmivel másutt is találkozni, hogy nem volt benne semmi rendhagyó.
Ám a toronnyal kapcsolatban nem lehetett semmi efféle előfeltételezésünk, nem is sejthettük, hogy néz ki teljességében. Ahogy a funkciójáról sem tudtunk semmit. És hiába ereszkedtünk egyre lejjebb a belsejében, semmivel sem lettünk okosabbak. Hiába hajtogatta a pszichológus a fenti méreteit, hiába igyekezett azokba a számokba belekapaszkodni, mit sem jelentettek, nem volt kontextusuk. Kontextus nélkül pedig elég őrült dolog jelentőséget tulajdonítani a méréseknek is.
– Az építmény falainak a belseje igen egyenletes, ami precíz munkára utal – kommentálta az antropológus. Építmény. Már ő sem egyszerű, földbe fúrt alagútnak látja.
– De mi a célja? – buktak ki belőlem egyszerre a gondolataim, mintha a felszínen rám telepedett állapot akart volna a szavaimon át megnyilatkozni. – Mi a funkciója? Hogyan lehetséges, hogy nem szerepel a térképeken? Elképzelhető, hogy valamelyik korábbi expedíció építette, és utána elrejtette?
Nem vártam választ ezekre a kérdésekre. Még ha nem is voltunk érezhetően veszedelemben, valahogy lényegesnek éreztem, hogy egy pillanatra sem telepedjen ránk a csend. Mintha a falak sápadtsága a csendből táplálkozott volna, és ha nem vigyázunk, valami testet ölthet a szavaink közötti hosszabb szünetekben. Tudom, hogy ha megemlítem a pszichológusnak ezt a félelmemet, elfogta volna az aggodalom. De nekem volt a magánnyal a legbehatóbb kapcsolatom négyünk közül, és most, felfedezésünknek e pillanatában úgy jellemeztem volna ezt a helyet, hogy rajtunk tartja a szemét.
A kérdésáradatomat a geodéta önkéntelen kiáltása szakította félbe, az antropológus látható megkönnyebbülésére.
– Azt nézzék! – szegezte lefelé az újabb lépcsősor sötétjébe a lámpását. Odasiettünk, és a magunk lámpásait is a lyukba irányítottuk.
Valóban lefelé vezetett ez a lépcsősor is, valamivel szélesebb fokokkal, ugyanabból az anyagból és enyhébb lejtéssel. A torony belső falához jó vállmagasságban, úgy másfél méter magasan halványan foszforeszkáló, zöld indák tapadtak kanyarogva a sötétben. Nevetséges módon a régi fürdőszobánk virágmintás tapétája jutott eszembe, még abból a házból, ahol a férjemmel laktunk. Ám ahogy alaposabban megnéztem, az „indák” konkrétabb alakot nyertek, és már láttam, hogy ezek nem véletlenszerű kinövések, hanem szavak, amiket jó tizenöt centis kidomborodó, dőlt betűkkel róttak a falra.
– Világítsanak – léptem el mellettük határozottan, le az első fokra. A vér az agyamban dübörgött, alig hallottam tőle. Elmondhatatlan önfegyelemmel tettem meg a következő néhány lépést. Fogalmam sincs, mi vitt előre; talán az, hogy én voltam a biológus, és ezek a feliratok szerves anyagúnak tűntek. Mondjuk, ha velünk lett volna a nyelvész is, neki adtam volna meg az elsőbbséget.
– Ne érjen hozzá, bármi legyen is – figyelmeztetett az antropológus. Biccentettem, de már túlságosan is magával ragadott a felfedezés. Ha feltámad bennem a késztetés, hogy megérintsem a feliratot, nem hiszem, hogy képes lettem volna legyűrni magamban.
Meglepett, hogy egyből megértettem az írást, ahogy elolvastam? Igen. Egyszerre ébredt bennem lelkesedés és félelem? Igen. Igyekeztem magamba fojtani az ezernyi feltoluló kérdést. És amilyen higgadtan csak tudtam, hangosan és tisztán olvasni kezdtem az írást, tudván, milyen kulcsfontosságú ez a pillanat:
Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs fakad, ott hozom a halál magvait, hogy a férgekkel…
A többit elnyelte a sötét.