Jeff VanderMeer: Expedíció - 6. részlet
Az ötödik részlet folytatása
-----
– Szavak? Szavak? – kérdezte az antropológus.
Igen, szavak. – És miből vannak? – kontrázott rá a geodéta. Miért, valamiből lenniük kell?
A fény, amivel a végtelen mondatot megvilágították, remegett. Az Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs részt elnyelte az árnyék, majd megint fényben úszott, mintha a jelentése vihara tört volna ki.
– Egy pillanat, közelebb kell mennem – mondtam. Tényleg muszáj volt? Igen.
És miből vannak?
Nekem eszembe se jutott a kérdés, pedig logikus. Leragadtam a nyelvi megismerésnél, a jelentést kerestem, pedig nagyon is értelmes lépés lett volna fizikailag vizsgálódnom. Milyen megkönnyebbülést hozó kérdés! Különben addig ereszkedtem volna alá a sötétbe, ki tudja, milyen mélybe, a föld gyomrába is, míg végig nem olvasom a feliratot. Pedig már ez a mondatfoszlány is kezdett beszivárogni az agyamba, táptalajra lelt.
Még közelebb léptem, és szemügyre vettem az Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs feliratrészt. A betűk folyóírással kunkorodtak, és első látásra, nem szakértő szemmel, talán valami páfrányszerű mohának nézte volna az ember, ám én rögtön tudtam, hogy inkább valami gomba lesz. A kanyargó kis szálak igen összetömörültek, és kiemelkedtek a fal sima felületéről. Agyagos szag áradt belőle, valami édeskés rothadással keveredve. És alig észrevehetően hullámzott az egész, mint a lágy tengeri áramlatban mosott alga.
Egyéb lények is laktak ebben a kis ökoszisztémában, a zöld szálakban alaposan meglapulva apró, áttetsző teremtmények, mintha a kéz tövéből kiágazó, miniatűr tenyerek lennének. És a „tenyérkéken” az ujjacskákat picinyke arany bütykök kapcsolták össze. Bolond módon közelebb hajoltam, mintha nem képeztek volna ki hónapokon át túlélési terepgyakorlatokra, mintha biológiát sem tanultam volna soha. Úgy viselkedtem hirtelen, mint akit teljességgel megbűvölt egy felirat, amelyet mindenképpen el kellett olvasni.
Szerencsétlenségemre, vagy talán éppen szerencsémre, váratlan fuvallat kelt, az A betűn felnyílt egy arany bütyök, és finom arany spórák spricceltek szét belőle. Hátrarántottam a fejemet, de éreztem, hogy valami behatol az orromba, és a mézes rothadásszag csípősen felerősödik.
Riadtan hátráltam el, és magamban a geodéta legcifrább szitkait mormoltam. Ügyeltem, hogy azok ketten ne hallják, mert ösztönös szokásom volt a takargatás. Képzeltem, mit szólna a pszichológus, ha értesülne a megfertőződésemről.
– Valamiféle gomba – mondtam végül, amikor már ismét ura voltam a hangomnak. – És a virágzó termés adja a betűket.
Ez nem biztos, hogy igaz volt. Mindenesetre jobb nem jutott az eszembe.
Higgadtabban válaszolhattam, mint gondoltam, mert nem váltottam ki nagy meghökkenést. És a hangjukon nem éreztem, hogy látták volna az arcomba repülő spórákat. Annyira közel álltam, és a spórák szinte láthatatlanul aprók voltak.
Hozom a halál magvait.
– Szavak? Gombából? – ismételte bután a geodéta.
– Nincs feljegyzés olyan emberi nyelvről és kultúráról, amely ezzel a módszerrel hagyna üzeneteket – mondta az antropológus. – Létezik olyan állat, amely esetleg így kommunikál?
– Nem, nem létezik olyan állat, amely így kommunikálna – mondtam, és nevetnem kellett. Még ha van is, én nem ismerem.
– Ez az egész csak valami tréfa, igaz? – meresztette a szemét a geodéta, mint aki mindjárt letrappol, hogy a végére járjon a csínytevésemnek. De persze nem jött le.
– Virágzó termés – ismételtem szinte transzban. – Szavakká állnak össze.
Hirtelen nyugalom szállt rám. És az érzés, mintha pusztán pszichés, nem fiziológiai alapon nem tudnék levegőt venni. Fizikai változást nem érzékeltem, bár bizonyos szempontból ez már nem is számított. Valószínűtlennek tartottam, hogy egy ilyen lehetetlen és ismeretlen dologra lenne bármilyen ellenszerünk a táborban.
Leginkább az bénított, hogy mindenképpen meg kell fejtenem az információt. A szavakat szimbiózisban élő virágzó termések alkotják, méghozzá egy számomra teljesen ismeretlen faj példányai. Másrészt pedig a feliratot borító spórapor garantálja, hogy mennél lejjebb haladunk a toronyban, annál fertőzöttebbé válik a levegő. Lenne értelme ezt a tényt közölni a többiekkel, amikor csak megrémiszteném őket? Némileg talán önző módon úgy döntöttem, hogy nem. Ennél lényegesebb megelőzni, hogy az anyaggal érintkezzenek, hogy addig is védve maradhassanak, amíg a megfelelő felszereléssel vissza nem térünk. Bár alig volt a birtokomban adat, melyek a környezeti és biológiai tényezőket megmagyarázhatták volna, márpedig ezek határoztak meg mindent…
Visszamásztam a lépcsőn a terembe. Az antropológus és a geodéta várakozón állt elébem, mintha bármi mással is szolgálhatnék. Különösen az antropológus volt izgatott, a pillantása ide-oda cikázott, mint aki pillanatnyi nyugtot sem talál. Persze lehet, hogy kitalálhattam volna valami olyan információt, amire leáll ez a szüntelen keresés. De mi egyebet tehettem volna még hozzá a felfedezésemhez, mint hogy az egész képtelenség, esetleg tiszta téboly, vagy a kettő egyszerre? Jobban örültem volna, ha valami ismeretlen nyelven írták volna oda azokat a szavakat. Az mindenesetre nem lett volna ennyire rejtélyes.
– Vissza kellene mennünk – javasoltam. Nem azért, mert ezt gondoltam a helyesnek, sokkal inkább azért, hogy amíg nem érzem a spórák hosszú távú hatását, ne tegyem ki őket a fertőzésnek. Azt is éreztem, hogy ha még egy ideig lent maradunk, feltámad bennem megint a késztetés, hogy egyre mélyebbre ereszkedve kövessem a feliratot, és akkor fizikailag kellene visszatartaniuk, amire nem tudtam, hogy reagálnék.
Nem ellenkeztek. Ám ahogy másztunk visszafelé, egyszer csak rémes szédülés kapott el a zárt tér dacára, és egy pillanatra pánikba estem: a falakat húsos tapintásúnak éreztem, mintha egy hatalmas szörnyeteg belében haladnánk.
Amint beszámoltunk a pszichológusnak a látottakról, és különösen, amikor elmondtam, amit odalenn olvastam, valami furcsa, figyelmes pózba dermedt. Azután úgy döntött, hogy lemegy ő is, megnézi az írást. Vívódtam magamban, hogy próbáljam-e lebeszélni erről.
– De csak a lépcső tetejéről nézze meg – mondtam végül. – Nem tudhatjuk, nincsenek-e toxinok a levegőben. Védőmaszkban mehetünk csak lejjebb.
Egy lezárt dobozban elég sokat hagytak hátra az előző expedícióból.
– A paralízis nem kielégítő analízis? – kérdezte tőlem szúrós pillantással. Viszketős érzésem támadt, de nem feleltem, nem csináltam semmit. A többiek észre sem vették, hogy szólt hozzám. Később rájöttem, hogy a pszichológus egy, kizárólag nekem címzett hipnózissal igyekezett cselekvésképtelenné tenni.
A reakcióm nyilvánvalóan a kívánatos kategóriába esett, mert egyebet nem mondott, csak lement a lépcsőn, mi pedig aggodalmasan vártuk. Mihez kezdünk, ha nem tér vissza? Birtokosi háborgás éledt bennem. Felzaklatott a gondolat, hogy esetleg benne is felébred a késztetés, hogy lejjebb ereszkedjen, hogy közelebbről olvassa el a szavakat. Még ha egyelőre nem is tudtam, mit jelentenek ezek a szavak, akartam, hogy jelentsenek valamit, hogy megszabadulhassak a kételyeimtől, hogy állaspontomba ismét visszavezethessem a rációt. Efféle gondolatok kötötték le a figyelmemet, egészen el is feledkeztem arról, milyen hatással lesznek a spórák a szervezetemre. Szerencsére két társamnak sem akaródzott beszélgetni várakozás közben.
Vagy negyedóra elteltével bukkant fel a pókhálós nyílásban a pszichológus feje. Pislogva igyekezett alkalmazkodni az erős fényhez.
– Érdekes – mondta közönyösen, ahogy fölénk magasodott megint. – Soha még hasonlót se láttam – tette hozzá, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy folytatni akarja, de végül másként döntött.
Meglehetősen idiótán hangzott, és ezt érezhetően nem egyedül én gondoltam így.
– Érdekes? – fakadt ki az antropológus. – A világtörténelem során soha még senki nem látott ilyet. Senki. Soha. És annyit mond rá, hogy érdekes?
Az antropológus közel volt a hisztériához, a geodéta viszont csak bámulta őket, mintha valójában ők ketten lennének az idegen lények.
– Akarja, hogy lehiggasszam? – kérdezte élesen a pszichológus, mire az antropológus csak mormogott valamit a bajsza alatt, és a földre szegezte a tekintetét.
– Át kell ezt alaposan gondolnunk. Kell egy kis idő. Ahhoz is, hogy kigondoljuk, mi legyen a következő lépés – törtem meg a hallgatást. Magamban persze arra gondoltam, hogy idő kell, hogy lássam, milyen hatással vannak rám a belélegzett spórák, és beszámoljak-e nekik arról, ami történt.
– Már ha lesz rá időnk – vonta meg a vállát a geodéta. Azt hiszem, ő értette leginkább felfedezésünk következményeit, hogy talán egy rémálomba csöppentünk.
De a pszichológus most az én pártomat fogta.
– Akkor is időre van szükség. Szerintem a nap hátralevő részében azzal foglalkozzunk, amiért ide küldtek bennünket.