Jeff VanderMeer: Expedíció - 7. részlet
A hatodik részlet folytatása
-----
Visszatértünk hát az alaptáborba, megebédeltünk, és a „hétköznapi feladatokra” koncentráltunk, én pedig szoros megfigyelés alá vontam a testemet. Nincs-e túlságosan is melegem, nem futkos-e rajtam a hideg? A sajgás a térdemben vajon egy régi sérülés miatt van? A fekete dobozkám kijelzőjét is ellenőriztem, de semmi változás. Nem történt bennem semmi rendkívüli, és ahogy a tábor közelében foglalatoskodtunk mintavétellel, mérésekkel – mintha nem mernénk túl messzire kóborolni, nehogy a torony vonzásába kerüljünk –, lassan megnyugodtam, és arra jutottam, hogy a spóráknak talán semmi hatása nincs a szervezetemre. Holott tisztában voltam vele, hogy akadnak fajok, amelyek hónapok vagy akár évek alatt ágyazódnak be. Vagyis azt hiszem, egyszerűen csak úgy döntöttem, hogy az elkövetkező napokra talán nyugtom lesz még.
A geodéta a magunkkal hozott térképek adatait pontosította, egészítette ki. Az antropológus elment megvizsgálni a pár száz méterre lévő kunyhók maradványait. A pszichológus a sátrában maradt, és a naplójába írt feljegyzéseket. Talán épp arról, hogy csupa hülye veszi körül. Vagy egyszerűen csak percről percre beszámolt a délelőtt történéseiről, a felfedezéseinkről.
Ami engem illet egy apró vörös-zöld levelibékát figyeltem egy órán át. Nagy, húsos levél hátán ücsörgött. Majd egy szivárványos szitakötőt követtem, ami elméletileg tengerszinten lelhető fel. A fennmaradó időben pedig egy fenyő magasában gubbasztottam, és a távcsövemmel a a partvidéket és a világítótornyot kémleltem. Szeretek fára mászni, és az óceánt is szeretem, megnyugtató hatással van rám a látványa. A levegő tiszta volt és friss, pedig a határon túli világ annyira más ebben a modern korban: mocskos, megfáradt, tökéletlen, lemerülőfélben, örök háborúskodásban önmagával. Amikor még ott éltem, mindig azt éreztem, hogy a munkám teljességgel felesleges törekvés arra, hogy megmentsem önmagunkat attól, amik vagyunk.
A gazdag madárvilág is hűen tükrözte az X Térség bioszférájának gazdagságát: poszáták és harkályok, kormoránok és fekete íbisz, sőt, a sós mocsarak felé nézelődve vagy egy percen át figyelhettem egy vidrapárt is. Aztán felnéztek, és az a különös érzésem támadt, hogy látnak engem. Gyakran kapott el a vadonban ez az érzés, hogy a dolgok nem egészen azok, aminek látszanak. Le kellett küzdenem ezt, mert a tudományos objektivitásomat is fenyegette, torzíthatta. Láttam még valamit a világítótorony közelében ólálkodni nehézkesen a nádasban, de nem mutatkozott, 30 Jeff VanderMeer és egyébként is elég messze volt. Nem tudom, mi lehetett, és egy idő után már a növényzet sem adott jelt ottlétéről. Feltételeztem, hogy esetleg egy másik vaddisznó, mert élőhely kiválasztásában is éppannyira mindenevők, mint a táplálék tekintetében.
Összességében bevált a terv, hogy merüljünk el a semleges feladatainkban, mert valóban lehiggadtunk mind. A hangulat is megjavult, a vacsoránál még viccelődtünk is.
– Bár tudnám, mi jár a fejében! – szegezte nekem az antropológus.
– Kötve hiszem – vágtam rá reflexből, mire legnagyobb meglepetésemre mindenki nagyot nevetett.
Nem akartam, hogy a hangjuk behatoljon a gondolataimba, hogy megismerjem a rólam alkotott véleményüket, ahogy a saját történeteikre, gondjaikra sem voltam kíváncsi. Miért is lettek volna ők ezzel máshogy?
Azt azonban nem bántam, hogy kezd bajtársiasabbá válni a légkör, még ha csak röpke pillanatokra is. A pszichológus engedélyezett néhány sört, amitől ellazultunk, olyannyira, hogy azon kaptam magam, ügyetlenül felvetem, esetleg tartsuk a kapcsolatot, ha majd végeztünk ezzel a feladattal, és hazatértünk. Eddigre már nem lestem a saját pszichés és fiziológiai változásaimat, kivertem a fejemből a spórákat, és kezdtem meglepően jól kijönni a geodétával. Az antropológus még mindig nem lopta be magát a szívembe, de nem volt emögött semmi személyes, egyszerűen csak munkatársnak nem kedveltem. Ahogy a sportolók között is akad, aki edzésen remekel, aztán meg a meccsen használhatatlan, vele kapcsolatban is az az érzésem támadt, hogy szellemileg még mindig nem áll a helyzet magaslatán. Bár önkéntesként jelentkezni egy efféle küldetésre kétségkívül jelent valamit.
Amikor napszállta után feljajdult a szokásos kiáltás a mocsár irányából, először részeg tréfálkozásunkban visszajajongtunk neki a tűz mellől. A mocsarak szörnye régi jó ismerősnek tűnt a toronyhoz képest. Határozottan hittünk benne, hogy idővel lencsevégre kapjuk, részleges beszámolót készítünk a viselkedéséről és pontos meghatározással besoroljuk az élőlények taxonómiájába. És majd jól ismert lény lesz, ahogy a torony soha. De amikor a jajgatása erősödni kezdett, agresszívabbá vált, hogy csúfolkodunk vele, abbahagytuk a hetvenkedést. Ideges nevetgélésbe kezdtünk, amit a pszichológus úgy értelmezett, hogy ideje felkészítenie minket a következő napra.
– Holnap visszamegyünk az alagúthoz, és mélyebbre ereszkedünk, a javasolt óvintézkedések figyelembevételének megfelelően maszkot fogunk viselni. Feljegyezzük a feliratot, ami a falon fut, és reményeim szerint megállapítjuk a korát. Mint ahogy talán arról is lesz elképzelésünk, hogy milyen mélyre hatol az alagút. Ezt követően délután folytatjuk a környék általános feltárását. Egészen addig végezzük ezt a napirendet, amíg alaposan meg nem ismerjük az alagutat, és be nem határoljuk, hogyan került az X Térségbe, mi a funkciója.
Torony, nem alagút. A pszichológus olyan könnyedén sorolta a feladatokat, mintha csak egy elhagyatott bevásárlóközpontról lenne szó… mégis, a hanghordozásában volt valami, ami sejtetni engedte, hogy alaposan kigondolta a beszédét.
Aztán váratlanul felpattant, és három szót mondott:
– Tekintély megszilárdítása és elfogadás.
Mellettem az antropológus és a geodéta egyszerre ernyedt el, a szemük kifordult. Eléggé megdöbbentem, de én is mímeltem a dolgot, remélve, hogy a pszichológusnak nem fog feltűnni a fáziskésésem. Nem éreztem semmilyen kényszert, de az nyilvánvaló volt, hogy ezekre a szavakra beprogramozták nálunk a hipnózist.
– Úgy emlékeznek majd, hogy több lehetőséget is megvitattunk az alagúttal kapcsolatban – folytatta a pszichológus sokkal határozottabb, ellentmondást nem tűrő hangnemben. – Úgy érzik majd, hogy teljes mértékben egyetértenek velem, és az a legjobb megoldás, amit én javaslok. Megnyugvással, higgadtan gondolnak majd erre a döntésre, és az alagútban is higgadtak maradnak, még ha különböző ingerekre a képzésüknek megfelelően reagálnak majd. Szükségtelen kockázatot nem vállalnak. Kagylós mészkőből és kőből épített szerkezetnek látják továbbra is, és teljes mértékben megbíznak a kollégáik véleményében, bajtársi közösséget érezve irányukban. Miután feljönnek az építményből, és bármikor meglátnak egy madarat repülni a magasban, egyből átjárja majd magukat az érzés, hogy helyesen cselekszenek, hogy jó helyen vannak. Miután csettintek az ujjaimmal, magukhoz térnek, és erre a beszédre nem fognak emlékezni, de úgy járnak el, ahogy most elmondtam. Fáradtak lesznek, ezért sietve visszavonulnak a sátraikba, hogy alaposan kialhassák magukat a holnapi feladatok előtt. Álomtalan alvásba merülnek, nem lesznek rémálmaik.
Miközben beszélt, magam elé meredtem, és amikor csettintett az ujjaival, utánoztam két társamat. Azt hiszem, nem gyanított semmit, így sietve visszavonultam a sátramba, ahogy a többiek is.
Újabb információt kellett hát feldolgoznom a torony mellett. Tudtuk, hogy a pszichológus szerepe gondoskodni a kiegyensúlyozott lelkiállapotunkról, hogy a nyugtalanító helyzetekben is megőrizhessük a nyugalmunkat, ezért nem róhattuk fel neki, hogy valóban alkalmazza hipnotikus eszközeit. Csupasz valójában szembesülni vele mégis zavaró volt. Egy dolog sejteni, hogy bármikor hipnotikus utasításokat kaphatunk, s megint más külső megfigyelőként látni, ahogy ez történik. Vajon milyen mértékben tart az irányítása alatt bennünket? És mit akart azzal mondani, hogy a tornyot továbbra is kőből és mészkövesedett kagylóból épült szerkezetnek látjuk?
Ennél azonban még lényegesebb volt, hogy immár felfedezhettem a spórák egy nagyon is érezhető hatását: immúnissá váltam a pszichológus hipnotikus ténykedésével szemben. Mintha az ellene szerveződő összeesküvés részesévé tettek volna. Még ha a jószándék vezeti is, vonakodtam volna bevallani neki, hogy már nem hat rám a technikája, főleg, hogy ez azt is jelenthette, hogy a képzés során kapott egyéb kondicionálások is kezdik hatásukat veszíteni.
Immár nem egy, hanem két titkot rejtegettem, és ezzel határozottan és visszavonhatatlanul kezdtem elidegenedni a küldetésünktől és céljainktól.