Jeff VanderMeer: Expedíció - 2. részlet
Az első részlet folytatása
A csapatunk eredetileg öt tagból állt, egy nyelvész is tartozott közénk. A határ előtt egy-egy fényes, fehér szobába kellett belépnünk, különkülön. A szoba túlsó végében egy ajtó volt, a sarokban egy fémszék állt. A szék oldalán lyukak, ahová szíjakat lehetett befűzni. Ettől megriadtam, de aztán eltökéltségem, hogy eljussak az X Térségbe, erősebbnek bizonyult. A létesítmény, melyben ezek a szobák voltak, a Déli Végek felügyelete alatt állt, ami az X Térséggel kapcsolatos kérdésekre szakosodott titkos kormányzati ügynökség.
Ebben a helyiségben kellett hosszasan várakoznunk, miközben adatokat mértek és olvastak le, ahogy a mennyezetből többféle levegő áramlott ránk, hol melegebb, hol hidegebb. Egyszer megjelent a pszichológus, egyenként mindannyiunkat meglátogatott, bár azt képtelen vagyok felidézni, mi hangzott el. Aztán a szoba túlsó végében nyíló másik ajtón kellett kimennünk, egy központi, közös színpad jellegű részre, amelynek a végében egy kétszárnyú ajtó nyílt. Itt fogadott bennünket a pszichológus, de a nyelvészt többet nem láttuk.
– Kételyei támadtak – magyarázta a pszichológus határozottan. – Úgy döntött, inkább marad.
Ez kissé meghökkentett bennünket, bár az megkönnyebbülésünkre szolgált, hogy éppen a nyelvész maradt ki a csapatból. Akkor még úgy tűnt, hogy mindannyiunk közül talán az ő képességeit és tudását nélkülözzük majd a legkevésbé.
– Most ne gondoljanak semmire – mondta a pszichológus, és ez azt jelentette, hogy megkezdi a hipnotizálásunkat, hogy átléphessük a határt. Utána önhipnózist alkalmazott. Erre azért volt szükség, hogy a határátlépés alatt védve legyünk az agyunk velünk űzött tréfáitól, a hallucinációktól. Legalábbis nekünk ezt mondták. Már nem vagyok annyira biztos benne, hogy ez az igazság. Biztonsági okokból előttünk is titkolták a határ valós természetét, csak annyit tudhattunk, hogy szabad szemmel láthatatlan. Amikor a többiekkel együtt „felébredtünk”, már menetfelszerelésben voltunk, túrabakanccsal a lábunkon, húszkilós hátizsákkal a hátunkon, övünkön mindenféle kiegészítő eszközökkel. Bizonytalan lábakon álltunk, az antropológus térdre is esett, a pszichológus azonban türelmesen várta, hogy összeszedjük magunkat.
– Elnézést – mondta –, ennél finomabban nem tudtam visszahozni magukat.
A geodéta átkozódott, és elég csúnyán nézett rá. Heves vérmérséklete feltehetően előnynek számított. Az antropológus, rá jellemzően, zokszó nélkül tápászkodott fel, engem meg, rám jellemzően, túlságosan is elfoglalt a nézelődés és megfigyelés, hogy mellre szívjam a hirtelen és goromba ébredést. Feltűnt, hogy a pszichológus ajkán alig észrevehető, ám kissé kegyetlen mosoly játszik, ahogy nehézkes éledezésünket szemrevételezi, ahogy az antropológus szédeleg, és emiatt még mentegetőzik is. Később rájöttem, hogy talán félreértelmeztem azt a mosolyt, azt az arckifejezést, és valójában a fájdalom meg az önsajnálat kifejezése volt.
Kavicsokkal, avarral és tűlevéllel fedett ösvényen voltunk, nedvesnek érződött a tenyerem alatt. Bársonyhangyák rajzottak körülöttünk és apró, smaragdszín bogárkák. A rücskös kérgű magas fenyők és a felettünk repkedő madarak árnyrácsot vontak közébük. A levegő friss volt, hogy belefájdult a tüdőnk, pár pillanatig kapkodva lélegeztünk, talán meglepetésünkben. Azután egy vörös anyagdarabot az egyik fatörzsre erősítettünk, hogy megjelöljük érkezésünk helyét, és menetelni kezdtünk. Ha a pszichológus valamiképpen képtelen lenne már a vezetésünkre, akkor ide kell visszatérnünk, és megvárnunk, hogy „kiemeljenek” bennünket. Azt senki se magyarázta el, milyen formában történik majd a kiemelés, de azt éreztették velünk, hogy a feljebbvalóink képesek szemmel tartani a távolból is ezt a helyet, még ha a határnak már az innenső oldalán van is.
Azt mondták, semmiképpen se nézzünk hátra, ha már itt vagyunk, de én egy óvatlan pillanatban, amikor a pszichológus mással volt elfoglalva, hátrasandítottam. Pontosan nem tudom, mit láttam. Ködös valami volt, elmosódott, és messze elmaradt a háttérben már, talán egy kapu, talán nem. Mintha egy izzó fényhasáb lett volna. Talán csak a szemem csalt meg, de már el is homályosult.