Jeff VanderMeer: Expedíció - 3. részlet
A második részlet folytatása
A végzettségemnek semmi köze nem volt ahhoz, amiért valójában jelentkeztem az expedícióra. Azt hiszem, azért választottak éppen engem, mert a szakterületem az átmeneti környezetek, és ez a hely éppenséggel több ízben is átmenetinek bizonyult már, vagyis az ökoszisztéma igen sajátos összetételű lehet. Igen elhanyagolható már azoknak az élőhelyeknek az aránya, ahol tíz-tizenöt kilométerenként akár egészen másfajta környezetbe csöppenhet az ember: az erdőből egyszer csak ingovány lesz, majd sós, szikes mocsár, utána homokos tengerpart. Úgy tájékoztattak, hogy az X Térségben olyan tengeri élővilágra találok majd, amely az enyhén sós édesvízi környezetben is remekül boldogul, hiszen apály idején a náddal borított vízelvezetésekben, csatornákban megmarad, és a hódokkal, szarvasokkal osztozik élőhelyén. Az ember az integetőrákok apró lyukacskáitól tarkított homokos fövenyen sétálgatva bármikor láthat itt óriás hüllőket is, mert azok is alkalmazkodtak ehhez az élőhelyhez.
Felfogtam, hogy ma már éppen emiatt nem él senki az X Térségben, csak épp valahogy mindig megfeledkeztem erről. Ehelyett szívesebben képzeltem inkább azt, hogy ez itt egyszerűen vadvédelmi terület, és mi csak túrázók vagyunk, akik történetesen a tudomány emberei. Ez nem volt rossz stratégia, pontosabban egy másik értelmezési szinten nagyon is helytálló volt, mert a mai napig nem tudjuk, pontosan mi történt itt, és mi zajlik még ma is. Ezért ha előzetes elméletekkel érkezem, az nagyban befolyásolná a jelenségek értelmezését. Mellesleg nálam végképp nem számított már, milyen hazugságokkal kábítom magamat, hiszen a valóságban, a hátrahagyott világban az én létem éppannyira kiüresedett, mint az X Térség maga. Nem maradt semmi, ami visszarántott volna, vagyis itt kellett lennem. Fogalmam sem volt, a többieknél hogy volt ez, és nem is voltam rá kíváncsi, de azt hiszem, mind úgy tettek, mintha érdekelné őket a küldetés. A kíváncsiság elég jól viszi előre az embert.
Aznap éjjel sokat beszélgettünk a toronyról, bár a többiek makacsul alagútnak nevezték. Kutatásaink sikerének a záloga a különbözőségünkben rejlett, amelyet a pszichológus irányítása alatt szervezhettünk egy nagyobb egységgé. Részben ez az indoklás húzódott meg az expedíció mögött, működésünket az autonóm döntéshozatal képessége és ennek harmonizálása adhatta, amivel növelhettük a „jelentős változatok lehetségességét”.
Ezt a homályosan definiált rendszert támasztotta alá a képességeink szerteágazó sajátossága. Mindamellett, hogy az alapvető túlélési szabályokat és a fegyverhasználatot mind megtanultuk, a geodéta jóval nagyobb tapasztalattal és tudással bírt a gyógyászat és a tűzfegyverek terén. Az antropológus valaha építész volt, aki pár éve túlélt egy tűzvészt egy épületben, amit ő maga tervezett. Ennél többet azóta sem tudtam meg róla. Ami a pszichológust illeti, róla derült ki a legkevesebb, bár azt gyanítottam, hogy valamiféle szervezetirányítási szakterületről érkezhetett.
A toronyról folytatott beszélgetésünk lehetett a kompromisszumkészségünk és a vitatűrésünk első nagy csörtéje.
– Szerintem nem az alagúttal kellene foglalkoznunk – jegyezte meg az antropológus. – Először tárjuk fel a területet és a világítótornyot, majd a megszerzett adatokkal a birtokunkban később visszatérhetünk hozzá.
Milyen megjósolható lépés egy antropológustól, bár nevezhetjük óvatosnak is, hogy rögtön egy sokkal biztonságosabb, kényelmesebb javaslattal áll elő. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy hiába éreztem a feltérképezést kissé unalmas, rutin cselekvésnek, az vitán felül áll, hogy ez a torony nem szerepel egyik térképünkön sem.
– Ebben az esetben – szólalt meg a geodéta –, azt javaslom, hogy mindenekelőtt zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy az alagút bármi fenyegetést jelenthet. Különben olyan lesz, mintha ellenség kerülne a hátunkba, amikor továbbhaladunk.
Ő a katonaságtól csatlakozott hozzánk, és ennek máris hasznát vehettük. Eddig abban a hitben éltem, hogy egy földmérő mindig is a minél alaposabb feltárás mellett tör lándzsát. Elég sokat nyomott hát a véleménye a latban.
– Alig várom már, hogy megismerhessem az itt honos életközösségeket – szúrtam közbe én is. – Viszont, tekintve, hogy ez az alagút… vagy torony… nem jelenik meg a térképeinken, nekem igen lényeges felfedezésnek tetszik. Két lehetőség van: vagy szándékosan hagyták le a térképekről, hiába, hogy tudnak róla, és akkor vehetjük valamiféle üzenetnek, vagy teljességgel új dolog, és az előző expedíció idején még nem is létezett.
A geodéta hálásan pillantott rám, de persze az én álláspontomnak semmi köze nem lehetett az övéhez. Bennem a föld mélyébe fúródó torony a szédülés és a szerkezet iránti lenyűgözöttség kettős érzését ébresztette. Azt képtelen lettem volna megmondani, hogy mi vonzott benne és mi rémisztett el, de képzeletemben nautilus-csiga héjának kürtőjében zuhantam lefelé, és más természetes képletek rajzottak az agyamban, mintha az ismeretlenbe fordulnék le a szakadék peremén.
A pszichológus bólogatott, mintha a különféle álláspontokat mérlegelné.
– Feltámadt bárkiben is a leghalványabb vágy arra, hogy távozzon? – jogos és mégis hamisan csengő kérdés volt.
Egyszerre ráztuk a fejünket.
– Hát maga? – kérdezett vissza a geodéta. – Maga mit gondol?
A pszichológus szélesen elvigyorodott, ami kissé különösen hatott. Persze talán tudta, hogy őt is szemmel tarthatja valamelyikünk, az ő reakcióiról is számvetés készül. Talán jól mulatott azon, hogy erre a feladatra éppen a dolgok felszínének szakértőjét, egy földmérőt kértek fel, nem pedig egy biológust vagy egy antropológust.
– Bevallom, nyomaszt ez a helyzet. Azt azonban egyelőre nem tudom, hogy ez általában a környezet vagy inkább az alagút miatt van-e. Én személy szerint mindenekelőtt feltárnám az alagutat.
Tornyot.
– Három az egyhez tehát – összegezte az antropológus, és látszott rajta, hogy igazából megkönnyebbült, hogy nem neki kellett meghoznia a döntést.
A geodéta egyszerűen csak vállat vont.
Talán tévedtem a kíváncsisággal kapcsolatban. A geodéta mintha semmire sem lett volna igazán kíváncsi.
– Unja? – szegeztem neki a kérdést.
– Csak haladnék már – felelte egyszerre mindannyiunknak, mintha nem egyedül neki címeztem volna a kérdést. Nem tudom, őszinte volt-e.
A közös sátorban gyűltünk össze a beszélgetéshez. Mostanra besötétedett, és hamarosan kezdődik majd a különös, gyászos jajongás, aminek nyilvánvalóan valami természeti háttere volt, de azért alaposan beleborzongott a hátunk, ahogy meghallottuk. Most mintha ez adta volna meg a jelet, egyszeriben felálltunk mind, hogy visszatérjünk saját sátrunk magányába, a saját gondolatainkhoz. Egy ideig még ébren hevertem, próbáltam valahogy alagutat faragni a toronyból, vagy legalább valami aknafélét, de hiába. A gondolataim egyetlen kérdés körül forogtak: Vajon mi rejtőzik a tövében?