Rachel Ward: Nem enged a mélység - részlet a könyvből
Előjáték
– Állj! Álljunk le, vége! Megtettük, amit tehettünk. Vége. A halál beállta hajnali négy óra tizenhét.
Kinyitom a szemem. A balt telibe találja egy esőcsepp. Gyorsan becsukom mindkettőt. Majd óvatosabban, pislogva nézek fel. Esik. A szürke égből ömlik rám a víz. Valami van a számban. Sár. Homok.
Oldalra fordítom a fejemet. Köpök.
Egy méterre tőlem egy másik arc látszik. A haja fénylő gilisztákként tapad a homlokába. A szája, ajkai elnyílnak, szegletéből víz szivárog. Sápadt bőr, sármocskos. Szeme csukva, szempillái előremerednek, két csúcsos vonal.
Az én arcom.
Valami zizegve közelít a lába felől, a derekán át a mellkasára, a válláig. A kéz, ami a cipzárt húzza, egy pillanatra megáll, szünet, majd bevégzi, és felhúzza teljesen. A hálózsákot. Egy hálózsákba tették, mert alszik. De nincs nyílás a zsákján, bezárták, teljesen. Hogy kap így levegőt?
Én következem. Tudom. De én nem alszom. Én ébren vagyok.
– Engem ne cipzárazzon be – hallom a fejemben a hangomat, de a szám nem mozdul. – Ne cipzárazzon be – hal el a hangom a torkomban.
Valaki megragadja a lábaimat, valaki más a két kezem. Rajtam a sor. Beraknak a zsákba. Engem is becipzároznak. Küzdenék, de ólomnehezek a tagjaim. Képtelen vagyok mozdítani őket. Képtelen vagyok mozogni, beszélni, normálisan gondolkodni.
Most valami deszkán fekszem, oda raktak fel a földről, majd be egy kocsiba. Az ajtót becsapják. Azt a fiút itt hagyjuk.
Nem, mégsem, az ajtó kinyílik megint. Akkor ez ő lesz. Lépések, nyögés, ahogy felemelik. Odanézek. Ha még mindig be van húzva a cipzár, összeszedem a hangomat, és szólok, legalább résnyire húzzák le, hogy levegőt kapjon. Hogy lássam az arcát.
De nem ő az. Egy lányt hoznak be. Engem néz. Az arcán szétkenődött a szemfestéke, mintha éppen elolvadna. A szája kék, a karjai libabőrösek, reszket az egész teste. És bámul, engem bámul, majd pislant egyet-kettőt, végül sikítani kezd.