Rachel Ward: Nem enged a mélység - részlet a könyvből
2.
Poshadt szaggal van tele a fejem. Nem tudom, minek a szaga, de érzelmek áradatát sodorja magával, félig látott emlékeket. Két matrac van a földön, a két fal mentén, egymással párhuzamosan, úgy egyméternyi tér választja el őket. Egyéb nem sok. Ruhák mindenfelé. Pár újság. Üres dobozok. A sarokban két horgászbot.
Csak két matrac, se párna, se lepedő, mint a kórházban, csak egy-egy hálózsák. Egy narancssárga meg egy zöld. A zöld az enyém. Mégis honnan tudom? Leülök rá, és mivel jobb ötletem nincs, ahogy vagyok, nadrágban és cipőben belefekszem, felhúzom a cipzárt, ameddig lehet, hogy csak az orrom meg a szemem látszik ki belőle. Az oldalamon fekszem, Rob matracát nézem, rajta a narancssárga hálózsák kupacba gyűrve.
És most hallom a cipzár hangját, ahogy felhúzzák, be az arca előtt, végig a zsákot. Látom a sáros arcát, az egyik pillanatban még ott van, a másikban már csak a zsák.
Lehunyom a szemem, a víz alatt vagyok. Karok és lábak kavalkádja kapál előttem. A víz rám nehezedik, fáj a tüdőm, eleinte csak sajog, majd fáj. Nem kapok levegőt. Levegő kell. Fel kell…
Kinyitom a szemem, egyedül vagyok ebben a mocskos, üres felfordulásban. Nehezen kapok levegőt, és amit beszívok, mintha elhasznált lenne. Savanyú lesz tőle a szám íze. A kórházi szobám világos, fehér és tiszta volt, állandó fertőtlenítőszaggal. Belenyomom az orromat a hálózsákomba, beszívom a szagát. Évszázados, állott izzadságbűze van. Undorodom, bár van benne valami megnyugtató is. Ez vagyok én. Nem lehet más, hiszen ez az én hálózsákom. Az én szagom.
De ki vagyok én? Ki volt a bátyám? Szerettem? Szeretett engem? Ha a lépcsőn rám rohanó emlék valós, akkor olyan nagyon nem.
Felidézem, amit a kórházban mondtak: „A bátyád meghalt. Baleset történt, vízbe fulladt.” Miért nem érzek semmit? Nyilván szörnyeteg vagyok, hogy nem vagyok szomorú.
Csak fekszem jó ideig. Besötétedett közben, de a nyitott ajtón fény szüremlik be kintről. Hallgatózom, meresztgetem a szememet, igyekszem befogadni ezt a helyet, mindent. Az otthonomat. Csend van, lentről semmi zaj, de a szomszédban megy a tévé, hallom, és kinn az utcán is járkálnak emberek, autók jönnek-mennek, ajtók csapódnak. Rob matraca felett a mennyezeten, a sarokban sötét folt. A falakon firka.
Olyan érzés, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide, mintha valaki más életébe zuhantam volna bele, hogy boldoguljak, ahogy tudok. Vissza akarok menni a kórházba. Ehhez a helyhez semmi közöm. Az a nő odalenn nem az én anyám. A fiú, aki meghalt, nem az én bátyám. Hiba történt, borzasztó, rettenetes félreértés.
Remegek. Be vagyok tojva. Képtelen vagyok megbirkózni ezzel az egésszel, nem akarok itt lenni.
Az orromba ismét befurakszik az a szag, amit egy test hagy maga után, számtalan éjszakai alvás után. És meghazudtol. Nincs igazam. Nagyon is sok közöm van ehhez a helyhez, nem menekülhetek.
Egészen kicsire összegömbölyödöm a zsákomban, átkarolom magam a két karommal, de így se nyugszom meg. A kezem mindenféle előzetes megfontolás nélkül kikúszik a hálózsákból, benyúl a matracom alá, és az ujjaim valami lapos, kemény dologba ütköznek. Előhúzom. A gyenge fényben egy kemény kötésű könyv borítóját látom. Nagy, fehér betűkkel van ráírva a fekete borítóra a cím: Egerek és emberek. Az oldalamon fekve kinyitom az első oldalon. Nem elég erős a fény, hogy el tudnám olvasni a szöveget, de nincs is rá szükség, mert a szavak előtörnek az agyam ködéből: „Néhány mérföldnyire Soledadtól délre a Salina folyó szűk mederbe ereszkedik le a domb lábánál, s mélyen és zölden folyik tovább. Még meleg is a vize, mert napsütötte, sárga fövenyen siklott el csobogva, mielőtt a keskeny tavat elérte.” *
– A kibaszott életbe, Cee, kapcsold le a kurva lámpát!
– Olvasok.
– Hatszázszor olvastad már azt a szart.
– És? –
És kapcsold le a kurva lámpát! Dög fáradt vagyok.
A könyvet a mellkasomhoz szorítva, a hálózsákomban féregként vonaglok keresztül a méteres térségen Rob matracához, míg végül a narancssárga zsákra teszem a fejemet. Ott fekszem, kapkodom a levegőt. Az orromba mászik a szaga, épp olyan áporodott, mint az enyém, csak másképpen. Lehunyom a szemem, hallom, ahogy lélegzik.
– Mondd szépen, hogy jó éjszakát, Cee! – mondja. És tudom, hogy így megy ez minden áldott éjjel. Ment. Így ment.
Először mindig rendelkezett, hogy mondjam szépen, hogy jó éjszakát, mire én azt feleltem: „’Cakát, Rob!” Erre ő is: „’Cakát, Cee!”
Minden éjjel.
– ’Cakát, Rob! – mondom most is, és nem nyitom ki a szemem, bent fekszem a két matrac közötti résben, a fejem az ő matracán. Lassan, mélyen lélegzik, és vele lélegzem én is. A könyv a padlóra koppan, elszenderedem. Lassan elnyel az álom.
*Benedek Marcell fordítása