Nagyregény valahol Amerikában, az ötvenes években ragadt térképen nem létező Winkben és egymást súroló világok, dimenziók határán.
Robert Jackson Bennett 28 évesen írta meg a Horzsolások című könyvét, ami magyarul az Agave Könyvek kiadásában jelent meg, remek borítóval és brutálisan hosszú, 628 oldalas történet formájában.
Mona Bright, az egykori zsaru eltemeti apját, akivel sosem volt igazán jó a viszonya, egyedüliként maradva kiderül, hogy örökölt egy házat. Az anyukájának háza volt, az új-mexikói Winkben? Mona kilenc éves korában anyukája öngyilkos lett, apja miért nem mondta el sosem, hogy maradt emlék az anyukájától?
Mona egyik kocsmából a másikba menekül, az eszét is elinná az utóbbi években, szörnyű tragédiát próbál feldolgozni, rengeteg halál veszi körül élete majdnem negyven évét. A váratlan lehetőség, hogy örökölt egy házat, talán azt is jelentheti, hogy újra kezdheti az életét és talán többet megtud anyukája múltjáról, akiről szinte csak rossz emléke maradt, aki szinte sosem érezte jól magát mellette és egyszer csak brutális módon vetett véget életének.
Bennett történetében thriller, horror, sci-fi, fantasy, lovecrafti szörnyek, hidegháborús érzet keveredik egymással, nem véletlenül említi meg a kiadó is a borítóján Neil Gaiman és Stephen King nevét, még lehetne néhány klasszikust idecitálni, de ami szép az egészben, Bennett mégis sajátot írt, nem koppintás, nem másolás, jól ötvözi a nagyokat.
A sok műfaj keveredése és a történeti szál összetettsége mellett nem egyszerű fenntartani az érdeklődést a könyv egészén és nem is mindig sikerül Bennettnek. Nem eléggé pörögnek az események, vannak benne unalmasnak mondható részek és egy thrillerben, azért ez hiba, még akkor is, ha Bennett egy sajátos városka életébe akar bevonni minket, ami ugyan odavonzotta valami miatt Monát és minket is, hiszen elolvastuk, vagy olvasni fogjuk a könyvet, de mégis minden eszközzel azon van, hogy elmeneküljünk onnan. Valami mégis ott tartja Monát és minket is, mert tudni akarjuk, mi történik Winkben. Horrorisztikusan borzongató hely ez a kivsáros, ahol rengeteg kérdés merül fel Monában. Miért nem fehér Winkben a hold? Miért ragadt a város a múltban? Mi van a hegyen lévő titokzatos kutatóintézettel? Milyen rémálmok nem hagyják aludni? Miért élt itt az anyja? Ha itt igazán boldog tudott lenni, akkor vele miért nem tudta megélni a szép pillanatokat? Miért nem érdemes este kimozdulni a házakból és főleg miért nem érdemes a várost körülvevő erdőben sétálni? És miért viselkednek furcsán az ittlakók?
Talán túl van húzva a történet, nem pörögnek annyira az események, ami miatt néha elveszíthetjük az érdeklődésünket a könyv iránt. Ennek ellenére nagy műről van szó, ötletes játékkal a világok és műfajok átjárhatóságáról, az emberiség boldogságkereséséről, ami szinte az általunk ismert világokon is túlnyúl. Bennett korát meghazudtolva érett módon játszik a szavakkal és épít fel összetett világokat, viszont megjelennek szereplők, akik végül nem kapnak olyan nagy szerepet, mint amennyi időt eltölt a megismertetésükkel, hirtelen elengedve a kezüket a semmibe veszve, magyarázat nélkül, csak arra szolgálva, hogy feszültséget keltsen. Bár már ez is elég szerep a számukra, mert előbbre viszi a történetet, jobban bevon minket Bennett világába…
Szép leírások mellett idegesítő, hogy Mona egy idő után szinte csak káromkodni tud, kizökkentve a felépített helyzetekből az olvasót.
Bennett kritikával él az amerikai társadalom felé, megdöbbentő életképeket mutatva meg. Horror vegyül a valóságba és igazi családi drámák csak azért, hogy keressük az idillt, a társadalmilag elfogadott boldogság képét.
A Horzsolások a fentebb említett írók kedvelőinek mindenképpen ajánlott olvasmány. Remek napokat, heteket lehet eltölteni Wink különös világában, rémisztgetve lenni olyan helyeken, amik talán nincsenek is ott és keresve azt, mit is akar megtalálni Mona olyan nagyon, hogy még akkor sem menekül el a városkából, amikor minden jel arra mutat, húzzon innen, de nagyon messzire. De a sors elől, nem lehet elmenekülni, vagy nem érdemes, mert egyszer utolér, és szembe kell vele nézni és vannak helyek, aminél ideálisabb közeget nem is találnánk rá.
R. Molnár Gábor