Egy időre vége a Vének háborúja sorozatnak, az utóbbi két könyv már úgy is kicsit eltávolodott a megkedvelt főszereplőktől.
Scalzi a Vének háborúja könyvvel kicsit felpezsdítette a háborús-sci-fi történeteket, egyszerre volt, humoros, komoly és friss. Akik meg imádták a Csillagkapu és a hasonló sorozatokat a tévében, számukra külön öröm lehetett a történet.
Az első könyvekben még egyértelműen John Perry volt a főszereplő, a 75 éves férfi elfogadja a Gyarmati Véderő ajánlatát és a Földet hátrahagyva, beáll katonának. Megfiatalítva, felturbózva kerül a világűrt népesítő fajok háborúinak közepébe, de ha nem áldották volna meg diplomáciai és vezetői képességgel, akkor unalmassá váltak volna a folytatások.
Scalzi az első három könyvben főleg a Perry vonalat vitte, majd a negyedik könyvben, jött Zoe története, vagyis a fogadott lányuk szemszögéből folytatta a mesélést és ezzel kipróbálta magát egy új stílusban is, mert ez a könyv állhatott a legközelebb a női olvasókhoz.
A negyedik történet tulajdonképpen lezárta a Vének háborúját, de egy sikersorozatot nem olyan könnyű abbahagyni. Ha valamiről le lehet még húzni egy újabb bőrt, akkor érdemes. És találtak is rá megoldást. A lázadás hangjaival megkezdett újabb történetáradat először digitálisan, epizódok, novellák formájában jelent meg, majd a sikernek köszönhetően könyv formájában is kiadásra került. Itt már inkább a Gyarmati Szövetség, a Föld és a Konklávé kapcsolata került előtérbe. Egyre inkább távolodunk a katonai sci-fitől és egyre inkább szerepet kap a politika, a diplomácia, a cselszövés. Nem mintha az első négy könyvben ne lett volna ebből is bőven, de egy kicsit eltolódott az irány.
Az Árnyékszövetség lényegében lezárja A lázadás hangjaiban elkezdett történetet. Vagyis nem a Perry témát boncolgatja tovább, hanem inkább eltávolodunk az egyéntől, átgondolva a különböző népek, fajok egymás mellett élését, egymással való szövetségének lehetőségeit és annak sérülékenységét.
Az utóbbi két könyv hangulata is más lett, A lázadás hangjai talán közelebb áll a Vének háborúja történetekhez, de az Árnyékszövetség négy novellája viszont komorabb hangulatú, mint az elődei, a novellák szétszaggatják a történetet, annak ellenére, hogy egy szálon futnak, mégis nehezebb átérezni a szereplők sorsát. A nevekből nehéz kikövetkeztetni a nemeket, nehéz beleélni magunkat a szereplőkbe, vagy ez olvasótól függ, mindegyik szereplő bőrébe belebújhatunk egy kicsit. Egyre inkább az események kerülnek előtérbe. A szöveg is keményebb, mint a korábbiakban, bár lehet, hogy tényleg nehéz elfogadni káromkodás nélkül, hogy milyen lehet egy lebegő agyként bezárva lenni egy űrhajó irányító rendszerében, agyként eggyé válni egy géppel. Indításként mindenesetre elég ütős, de ha az emberiség jövője a tét, akkor semmi sem lehet túlzás.
Az Árnyékszövetség megfelelő lezárása egy időre ennek az univerzumnak. Az utolsó két könyv nagyban különbözik a Perry vonaltól, hangulatában, átélhetőségében, a novellák miatt nehezebb átérezni a szereplők sorsát, de azért még így is izgalmas végigolvasni és kivárni, sikerül-e legyőzni az emberiség és a fajok viszonylagos békéje ellen irányuló összeesküvést.
Molnár Gábor