Érdekes alapelképzelésből indul ki az írónő és lánya új története: egy meseszereplő önálló akarattal rendelkezik, és arra kéri olvasóját, hogy segítsen neki kiszabadulni a való világba.
A meseszerű történet mögött Picoulttól megszokott módon komoly kérdések, értelmezések rejtőznek. Vajon mi a valóságunk? Észrevesszük-e, hogy szereplők vagyunk egy történetben, amelyet nem tudunk megváltoztatni? Vagy mégis van rá lehetőség?
Delila átlagos tizenéves lány, vagy mégsem annyira átlagos? Nem tud igazán beilleszkedni kortársai közé, és sokkal jobban érdekli egy mese, mint a valóság. A mesén belül is a főszereplő királyfi, aki úgy tűnik, mintha beszélne hozzá, és viszonozza érzelmeit. A királyfi, Olivér minden könyvkinyitáskor újrakezdi történetét, és bármit tesz is, ugyanúgy, ahogy az író megírta, végig kell játszania a mesét. De amikor zárva van a könyv, a szereplők úgy járnak, kelnek, mint a valós emberek, és kiderül, hogy a mesében betöltött szerepük, életük csak színjáték, valójában nem is olyanok. Ez azonban egyiküket sem zavarja, csak Olivért. Ő valami többre vágyik, önálló életre, kalandokra, valami másra, mint mindig ugyanarra a mesére.
Így talál rá Delilára, aki a többi olvasótól eltérően tényleg őt hallja, és nem csak az előre megírt mesét. Ettől kezdve együtt próbálják meg a szabadulást.
A mese kapcsán elgondolkozhatunk azon, hogy vajon miből áll az életünk? Valaki más által megírt szerepet játszunk, vagy valóban ilyenek vagyunk? És vajon megelégedhetünk-e azzal, hogy az előre megírt történetünket játsszuk életünk végig, vagy merünk változtatni, elhisszük-e, hogy tudunk változtatni?
Az érdekes gondolatokat rejtő történetet a szép illusztrációk teszik még élvezetesebbé.