Molnár Gábor: Az első találkozás - novella
Molnár Gábor: Az első találkozás
Még mozgott a lába, nem gondolta, hogy képes lesz megmozdítani a lábát azok után, hogy telibe találta a rakéta a siklót és lezuhant. A gépe darabokra tört, látta a szilánkokat, ahogy szerte-szétrepültek, mikor a szikláknak csapódott.
Majd egy ideig sötétség.
Lüktetni kezdett a feje, szétrobbanni, majd az egész teste belülről égett, zsibongott minden sejtje, aztán, mintha elvágták volna.
Csend. Csak a lélegzését hallotta. A rádióadás megszűnt, nem hallotta, hogy keresnék, csak remélni merte.
Próbált megmozdulni, de nem reagált a teste semmilyen agyi parancsra. A jobb lába, mint egy darab fa, feküdt kinyújtva, aztán megnézte a bal lábát, elég fura pózban tekeredett maga alá. Nem érezte, ez fájt a legjobban.
Nem mozdult, a kezét sem tudta megmozdítani, le akarta söpörni a sisak üvegére tapadt vörös port. Nem látott tisztán, csak foltokban. A keze sem válaszolt, akár a lába.
Felnyögött. Legalább hang jött ki a torkán. Beszélni kezdett és várta a hangokat a rádión, de még üres zörejt sem adott ki a füles. Próbált megnyugodni és ellazulni, ha már a teste nem reagál semmire, akkor ő maga legyen nyugodt. Mélyeket lélegzett a palackból. Legalább az még működött, kétórányi levegője maradt.
A hátán feküdt és a csillagokat nézte. Innen még látni a földet, vagyis tudta, hogy melyik csillag a föld és maga elé tudta képzelni a képét. Látta a hegyeket, az óceánokat, majd azt az erdőt és azt a tisztást, ahol meglátta őt. A haja a vállára omlott, lágyan mozgott az enyhe szélben. Rálépett egy ágra, ami megreccsent, a lány megfordult, először megriadt, majd elmosolyodott. Köszöntek egymásnak, aztán ő tovább ment, két turista az erdőben, ennyi. De nem tudta kiverni a fejéből a lány arcát, a mélybarna szemét, most is őt látta, pedig már évek teltek el azóta.
Éles fájdalom mart a lábába és ekkor megmozdult, görcsszerűen összerándult, aztán sikerült kiegyenesítenie az eltörtnek hitt, bénán maga alá tekeredett lábat. Már az egész teste szurkált, mintha leállt volna a vérkeringése egy rövid pillanatra és most minden egyszerre indult volna be, olyan erővel lüktetett a füle, dobolt benne a szíve.
Felült és körbenézett. Körülötte a sikló darabjai apróra törve, megégve, megolvadva. Megijedt, mert egy sima zuhanástól nem így kellett volna kinéznie. Lelőtték, jutott újra az eszébe az emlék. Úgy, hogy észre sem vette honnan jött a lövés és ki tette, csak az utolsó pillanatban érezte a becsapódást, robbanást és zuhanást.
Ez a bolygó lakatlan.
Itt még nem élt előttük senki.
Éppen azért érkezett ide, hogy felderítse, ne csak a gépek képei és adatai mutassák a bolygót.
Cikáztak a gondolatok a fejében, de legalább már nem érzett semmilyen kellemetlen fájdalmat. A védőruhájának köszönhetően nem tört el semmi a testében, csak kisebb zúzódásokat szenvedett.
A levegője viszont vészesen fogyott.
Valami ráesett a sisakjára, halkan, puhán ért hozzá, de mégis érezte, hogy leesett valami. Majd körbenézett és egyre több apró, szürke valami esett az égből, mintha hó szálingózna, de ez nem tiszta fehér volt, hanem szürke, a világostól az égett koromfeketéig.
Nem fognak keresni. Villant belé. Soha többet.
Felállt, kinyújtotta a kezét és megfogott egy darabot az űrállomás hópihényire robbant darabjaiból. Beletette a táskába, ami a földön feküdt és felvette a hátára, majd megtalálta a fegyverét is. Teljes töltöttséget mutatott és elindult. Egyenesen a hegyek felé.
Fel akart menni minél magasabbra, hogy körbenézzen, hogy láthassa, merre mehetne innen, hogy tudja, mi az, amit elveszít. A siklóból ugyan látta az utat, de nem volt különösebb célja, csak a síkság felé akart eljutni és megvizsgálni azt a szív formájú képződményt a talajban. Nem hitte, hogy az csak a természet játéka, nem hitte el, hogy a felszín alatti megfagyott víz okozta véletlen.
Biztos volt benne, hogy nincs ilyen véletlenül, ez nem csak egy felhő, amibe a képzeletünk formákat lát bele, ez üzenet. Üzenetet meg csak értelmes lények küldhetnek.
Lépett felfelé, szikláról sziklára és járt tovább az agya, mert nem tudott leállni, mert nem tudott ellazulni, mert nem akarta elhinni, hogy csak ennyi az egész, hogy nincs tovább, hogy alig van már ideje, elfogy a levegője és akkor vége mindennek.
Azért jött ide, hogy az embereknek kutasson új lakhelyet, azért voltak vele a többiek is és hozták az első űrbázishoz valót, három szoba hat embernek, egy raktár, egy a növénytermesztésnek. De még mindig érezte a szürke hópihéket, amint széthull minden rakománya, ahogy a semmibe vész az élet első reménye egy idegen bolygón.
Mert remélte, hogy itt élhet.
Ha már ott a földön nem volt miért.
Mert remélte, hogy itt újra kezdheti.
Ha már ott mindent elrontott.
Ez volt az utolsó reménye, azért is vállalkozott a küldetésre, ezért is küzdötte át magát a kiképzésen és maradt bent a legjobb ezer, majd száz, majd tíz és végül hat ember között. Három nő és három férfi. Hat olyan ember, akinek minden mindegy volt már a földön, de még élni akartak, új esélyt akartak.
Egyedül maradt, egyedül lépdelt fel a sziklás hegy tetejére, csend vette körbe, még a bolygó viharait sem hallotta, a sisakja minden külső hangot kizárt, hogy ne őrüljön meg a folyamatosan visító széltől, hogy biztonságban érezze magát. Nem bírta elviselni a lélegzése hangját, most azt sem bánta volna, ha hallja, hogyan súrolja, rombolja a szél a bolygó felszínét, valamilyen valóságos hangra vágyott, egy tücsök ciripelésére, vagy egy idegesítő béka kvartyogására, még az is jobb lett volna a lihegésénél.
Felért egy kisebb hegy tetejére. Mindenütt csak kő és por, síkság a messzeségben, de maga előtt, tovább felfelé, egy még nagyobb hegy. Nem látta a tetejét, de nem volt értelme tovább mennie felfelé. Tudta, emlékezett a siklóból látott képre, nincs ott semmi tovább, csak egy magas hegy sziklaorma.
Lerogyott és elnézett a síkság felé, ahol tudta, ott van az a szívforma fehér alakzat a földfelszínbe fagyva. A levegője már csak tíz percre volt elég, az automatikus rendszer vészpittyegésbe kezdett, ami rosszabb volt, mint a lihegés és a szívének dobogása a fülben.
Kicsit lejjebb csúszott annyira, hogy a hátát neki dönthesse a sziklának és felhúzott térdekkel megpihent. Egy utolsót nézett a szürkés-vöröses síkság felé. A szél egyre erősödött, a felkavart por eltakarta a fehér szívet.
Becsukta a szemét.
Nyitva akarta tartani, de nem sikerült.
A szkafanderben minden néma volt, a légzőrendszer vészriasztója is elhalkult.
A szél egyre erősebben fújt, miközben egy idegen űrhajó ereszkedett le az égből.