Jodi Picoult: Apró csodák

Egy izgalmas könyv a rasszizmusról a Jodi Picoult-tól már megszokott objektív, minden nézőpontot bemutató stílusban.

 

 

Ruth 20 éve dolgozik nővérként a szülészeten, amikor egy nap egy kismama és a férje tiltakozik az ellen, hogy ő lássa el a kisbabájukat. Szakmai indok nincs, egyszerűen csak annyi, hogy fekete. A főnöke utasítja arra, hogy nem láthatja el a kisbabát, de egy kényszerű helyzetben egyedül kell felügyelnie a babára, aki életveszélybe kerül.

 

Vajon helyesen döntött-e, és életben maradt volna-e a baba, ha máshogy dönt? Ezen rágódik, miközben fel van háborodva azon, hogy a bőrszíne miatt különböztetik meg, és egész élete, melyben próbált beolvadni a fehérek világába, megkérdőjeleződik.

Amikor megvádolják gyilkossággal, Kennedy, a fehér ügyvédnő lesz a védője, aki mindent megtesz azért, hogy ne tegyen különbséget fekete és fehér ember közt, de lassan rájön, hogy bár aktívan nem rasszista, valahol mégis az, hiszen él az előnyökkel, amelyek neki, mint fehér embernek járnak, és ezt természetesnek veszi, így akaratlanul is fenntartja a megkülönböztetés rendszerét.

Mindketten megjárják a maguk útját az igazságért, szembenéznek önmagukkal, érzéseikkel, addigi életükkel, míg elérkeznek egy egymást jobban megértő, elfogadóbb álláspontra.

Közben van persze tárgyalás is, ami érdekes része a Picoult könyveknek, vannak izgalmas párbeszédek és felbukkan az amerikai tárgyalótermek világa, esküdtekkel, tiltakozásokkal, apránként előbukkanó információkkal és váratlan tanúvallomásokkal.

És ami Picoult történeteinek nagy erénye: megismerjük a másik oldalt is, a meghalt kisbaba apukájának a nézőpontját, életútját addig, amíg a fehér felsőbbrendűségért küzdő tetovált erőszakos skinhead lett, aki elvette a hozzáillő, tán még elvakultabb fehér feleségét. Az ő szemszögéből megérthetjük a fájdalmát, gyűlöletét is, ami odáig vezet, hogy a fő ellenségre, a fekete nőre hárítson minden felelősséget az őt ért tragédiáért.

Amellett, hogy mindenkinek a nézőpontja érthetővé válik, kicsit magunkba is nézhetünk, hogy lássuk, mindenkiben ott van a rasszizmus többé vagy kevésbé, ami olyan, mint bármilyen előítélet: saját személyes élményeink, a minket érő nevelési hatások, az általunk megítélt csoportról szóló információk egyoldalú szűrése, amitől csak a negatívat vesszük észre, ha egyszer azt gondoljuk, mind alátámasztják és erősítik. A társadalom ráadásul a kisebbségben lévő csoportoknál fent is tartja a negatív kört: nem sok esélye van beilleszkedni és elfogadtatni magát annak, aki egy társadalmilag elítélt csoportból származik, egyszerűen csak azért, mert nem kap olyan esélyeket, mint más.

Egyszóval megint van min gondolkodni, ugyanakkor aggódni, drukkolni a könyv olvasása során, lehet egyetérteni, nem egyetérteni szereplőkkel, látni azt, hogy semmi sem fekete vagy fehér, bár sokkal egyszerűbb úgy látni, és így sokan nem is veszik észre, vagy nem akarják észrevenni az árnyalatokat.