Mit tehetnénk másképp, hogyan segítsünk és ne rontsunk a helyzeten
Mindannyian találkoztunk már fogyatékos, sérült emberrel. De többnyire nem tudunk vele és a helyzettel mit kezdeni: vagy menekülni próbálunk, vagy csak téblábolunk, nem tudva, hogyan segíthetnénk, kell-e egyáltalán segítenünk, esetleg túlbuzgón valójában inkább hátráltatjuk azt, akin segíteni szeretnénk. Mit tehetnénk másképp?
A fogyatékkal élő emberek legtöbbször azt érzik nehézségnek, hátráltatónak az életükben, ahogyan a többi ember kezeli őket. Hogy hiányzik belőlük a türelem, az odafigyelés, néha nem is kezelik őket normális emberként. Pedig némi figyelemmel sokat tehetnének értük, és azért, hogy ne legyenek kirekesztve a társadalomból a közlekedésben, munkában, kapcsolatokban.
De miért viselkednek így az emberek? Legtöbbször a probléma az információhiány, a félelem az ismeretlentől. Azzal, aki tőlünk különbözik, nem nagyon tudunk mit kezdeni, és ez nem csak a sérült emberekre vonatkozik. Gondoljunk csak bele, hogy mennyiszer ítélkezünk mások felett, érzünk ellenszenvet irántuk, mert másnak tűnnek, mint mi. A másokról való ítélkezés alap reakciója az embernek, nem könnyű túllépni rajta. De valójában ez önbizalomhiányt takar. Hiszen, ha biztosak vagyunk abban, hogy mi rendben vagyunk, akkor nem érezzük fenyegetve magunkat attól, hogy más másmilyen. Nem jobb, vagy rosszabb, csak más. Esetleg még érdekes is. A fogyatékos emberek esetében ez a másság elutasítása még kifejezettebb, mert ekkor a saját sérülékenységünktől való félelem is megjelenik. Zavart érezhetünk, hogy mit is kellene tennünk, eszköztelennek érezhetjük magunkat és akár nem szeretnénk nevetségessé válni. Persze előfordul kifejezett lenézés és gyűlölet is, de a figyelem hiánya is pont elég nehézséget okoz.
A mások felé való nyitottság persze nem ott indul, hogy senki idegennel nem törődök, de a fogyatékkal élőkre majd odafigyelek. De sokat segíthet a megfelelő hozzáállás kialakulásában, ha alkalmunk van találkozni sérült emberekkel, kicsit megismerhetjük az ő életüket, gondolataikat, és akkor már nem csak a sérülésükkel azonosítjuk őket, hanem meglátjuk bennük is az embert. És ekkor már csak a gyakorlati információk hiányoznak ahhoz, hogy segíteni tudjunk, ha véletlenül összefutunk egy fogyatékos emberrel egy buszon vagy az utcán.
Az alap az, minden fogyatékosság típus esetében, hogy figyeljünk oda rájuk. Kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e, ne csak megragadjuk például őket, hogy átvezessük egy zebrán, lehet, hogy nem is akart átmenni. Ha kéri a segítségünket, kérdezzük meg, hogyan segítsünk. Nem tűnünk ettől tehetetlennek, fontos, hogy minden ember különböző, tehát mi kívülről nem láthatjuk, hogy milyen segítségre szorul. Ha valaki nem reagál, ha hozzászólunk, gondoljunk arra is, hogy nem feltétlenül udvariatlan, hanem lehet, hogy siket. Ha nem szokványosan reagál egy helyzetre, lehet, hogy autizmussal él. Ha egy fogyatékkal élő ember kísérővel van, attól még lehet vele közvetlenül beszélni, ne nézzük levegőnek.
A lényeg, hogy nem kell mindent rögtön a gyakorlatban jól csinálnunk, csak az a lényeg, hogy tekintsük őket is embernek, és figyeljünk oda rájuk.