John Scalzi neve itthon tavaly robbant be a köztudatba a Vének háborúja c. könyvével. Megérkezett a folytatás, kidolgozottabb és a sci-fi rajongók körében nagyobb tábort fog szerezni, mint az elődje.
A Vének háborújában megismertünk egy olyan jövőt, ahol az öregek elmenekülhetnek a földről és megfiatalodva állhatnak be a Gyarmati Véderőbe, katonának. A Szellemhadtest viszont az első könyvben egy pillanatra megismert különleges egység életébe enged betekintést, akiket csak egyszerűen Szellemhadtestnek hívnak, mert olyanok alkotják, akik ugyan aláírták a szerződést, de mire megtörténhetett volna a fiatalítás, meghaltak. Nincsenek emlékeik, viszont sokkal erősebbek és jobb képességekkel rendelkeznek, mint a valószülöttek. Titkosak, rejtélyesek és különlegesek.
A könyv sokkal szárazabban indul, mint az első rész, de szükséges is, mivel az első részben Scalzi csak felvillantotta előttünk a világát, a Szellemhadtestben ezt sokkal jobban kidolgozza, több részletet ismerünk meg a fegyverekről, az űrhajókról, az emberekről, az idegen fajokról és azok közötti kapcsolatokról.
A Szellemhadtest nem az első könyvben megismert Joe Perry történetét folytatja, hanem inkább a világot ismerjük meg jobban, ahova eljutott a Földről. Scalzi folytatja a könyvet, van kapcsolódás bőven a két könyv között, kitágul előttünk az univerzuma, amit létrehozott a könyvei lapjain.
A Szellemhadtestben az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, három ellenséges faj az emberek ellen szövetkezik, mindez egy embernek köszönhetően. Az áruló tudós hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot, amiről csak sejtik, hogy a megoldás lehet a számukra. A Szellemhadtest egy klónkatonájába töltik át a lemásolt lelket, az emberiség megmentése érdekében minden erkölcsi, etikai szabályt átírva.
A klónkatona más lesz, mint a többiek, nem tudni, mikor tör fel belőle az áruló. A saját tapasztalatok mennyire változtathatnak meg egy embert, vagy ugyanazt az utat járja be a lelke? Lehet-e valószülött és klón között bizalom? Ezeket és hasonló kérdéseket is körüljár Scalzi, szinte egy modern köntösbe öltöztetett Frankeinstein történetet ír meg a Szellemhadtestben.
Scalzinak nagyon jó humora van, ezt a Vének háborújában inkább a könyv első részében láthattuk, most inkább a közepe táján találkozhatunk vidám pillanatokkal, viszont sokkal érzelmesebb, drámaibb könyvvel van dolgunk, mint az első részben. És, mint már korábban is megtapasztalhattuk, Scalzi nem szívbajos: ha el kell engednie az olvasó által megszeretett szereplőit, akkor megteszi.
Molnár Gábor