A pokol kapujában, vagyis a Wayward Pines trilógia második része
Az első könyvben Crouch kiválóan írta meg az ügynök történetét, aki egy autóbalesetből magához térve nem találja a helyét a különleges kisvárosban, amit óriási hegyek vesznek körbe, égig érő fák és az örökké zümmögő, árammal megvadított kerítés ölel.
A lakók különösen furcsák, idilli a környezet, a házak, a közösségek, de mindenki rejteget valamit. Ethan Burke előtt nem tiszta, hogy most ő bolondult meg, vagy a város lakói mind az egy szálig. Mindent megtesz azért, hogy megszökjön a városból, ahonnan lényegében minden út Wayward Pinesba vezet. Az első rész végén megkapja a választ a kérdéseire és rájön, jobb neki a városban, mint azon kívül.
A második részben már Ethan az új kinevezett serif, a férfi újra képes lesz együtt lenni a családjával, de egyre nehezebben viseli az álságos megjátszást. Egy olyan városban élnek, ami szinte már nem is valóságos, valószínűleg ők az egyetlen embernek mondható lény a földön, de mindez titkolva van a lakosok előtt. Mert van, aki nem tudná ezt feldolgozni, mert van, aki ebbe beleőrülne.
Ethan szerint viszont, igenis tudnia kell mindenkinek mi a valóság és ezzel nincs egyedül. A városban sokaknak elege van a rengeteg szabályból, abból, hogy minden lépésüket megfigyelik, lényegében úgy élnek, mint egy valóságshowban, szinte minden be van kamerázva, az emberekbe meg nyomkövető chipet építettek, alig van hova bújni a szemek elől. Ezzel nincs mindenki tisztában, csak sejtik, nincs minden rendben, elfogadják és nincs kérdésük.
Pilcher, a jövőbe látó tudós, az alapító, rögeszmésen ragaszkodik az általa felállított szabályokhoz. Az emberei védik ugyan a várost és a lakóit, de közben egy mini diktatúrának lehetünk a szemtanúi. És közben olyan különleges dolgok történnek, ami mellett nem sok szülő menne el szó nélkül: nem tudhatják, mit tanítanak a gyerekeknek az iskolában. Vajon mi az a titok, amit a gyerek nem mondhat el a szüleinek?
Crouch a második részben körbejárja, a „mi értelme fogságban élni” kérdést, van-e olyan dolog, ami miatt érdemes túlélni, ami miatt azt az álságos világot is képes elviselni az ember, amit rákényszerítenek, csak azért, hogy éljen. Egy olyan világ köszöntött be, amiben talán a legnagyobb ajándék az élet, az, hogy még mindig élhetnek. Kérdés, hogy elég-e ez a múlt (a jelen kor) emberének, vagy képes lemondani a vágyairól, arról, hogy jobb legyen a munkájában, hogy világot lásson, hogy szabadon elmondhassa a véleményét, hogy álmodozhasson, azért cserében, hogy „csak” élhessen.
A Wayward Pines második részében már nem csak Ethan kap főszerepet, Crouch egyre több szereplőt von be, megismerjük Pilcher, Pope, vagy Pam múltját és mozgatórugóit. A több szereplő, a több érzelem, a feszültség miatt Crouch képes volt arra, hogy érdekesebb folytatást írjon, mint az első rész volt. Talán éppen azért is érezhetjük ezt, mert itt nem feltétlenül önálló könyvről van szó, még akkor sem, ha kapunk egy lezárást az első rész végén is, hanem ezt a trilógiát tényleg egy alkotásnak érdemes tekinteni. A második könyvben komolyan fokozódik a hangulat, növekszik a tét és brutális választ kapunk arra, mi van akkor, ha fellázadunk „isten” ellen. Kb. az, hogy nagyon várjuk a trilógia befejező részét!
R.Molnár Gábor