Van, amikor a csend riasztó, mert megszólal a lelkiismeretünk, mert túlmentünk a határunkon, mert túl sokat vállaltunk. De mindig van, ami megnyugtat és visszahúz a rendes kerékvágásba.
Molnár Gábor: A bújócska
Csendben ült, túl nagy csend vette körül. Nem értette, mi ez, nem szokott hozzá. Elfelejtette már évek óta, milyen az: csend. Mindig szólt hozzá valaki, mindig felsírt a pici, majd a másik pici, aztán bekapcsolt a tévé, aztán csak akartak tőle valamit. Anyának most nyugta van és ettől ideges.
Nem tudta felfogni mi ez. Felkel a kanapéról és elkiáltja magát: - Minden rendben?
Nem jön válasz. Miért nem jön válasz? Kapcsol be a vészjelzés, kezd megijedni. A két pici eltűnt játszani, de sosem szoktak csendben játszani. Az előbb még ott voltak a nappaliban, az idegeire mentek, mert nem tudták befogni a szájukat és csak sikoltoztak, visítoztak, kiabáltak, hangosan játszottak. Már tényleg majd felrobbant, mert ez ment évek óta és kezd túlcsordulni.
Aztán a nagyobbik átment a gyerekszobába, követte a kisebbik, de ott is tovább folyt a hangos játék. Mindig hangosan játszanak, de ezért próbált egy rossz szót sem kimondani, mert tudta, gyerekek. A gyerekek nem tudnak halkan játszani. A gyerekek mindig hangosak. Egy gyereknek hangosnak kell lennie, tele élettel, vidámsággal és úgy gondolta, játszanak annyit, amennyit csak tudnak és jólesik nekik. De azért mindig van határ. Naná, hogy szokott ideges lenni, naná, hogy ő sem bírja a folyamatos hangzavart.
De ez a csend inkább idegesítette. Elkezdett aggódni, valami rossz történhetett. A gyerekek ugyan már olyan idősek, hogy játszhatnak egyedül is a saját szobájukban, de csendben? Nem, olyan még nem volt. Újra hívta őket.
- Hahó, merre vagytok? Minden rendben?
Továbbra sem érkezett válasz. A gyerekszobában sem látta őket. Benézett a takaró alá, mindig oda bújnak, meg a szekrény melletti biztonságos helyre is, de ott sem voltak. Benézett a hálószobába, ott is átkutatott mindent, de sehol senki. A fürdőszoba, az előszoba, majd a bejárati ajtót is megvizsgálva, visszatért a nappaliba. Semmi.
- Hahó, hol vagytok! Szabad a gazda! - Próbálta előugrasztani őket, de ez sem hatotta meg a gyerekeket.
Idegesen újra benyitott a gyerekszobába, de továbbra sem látta őket. Úgy elbújtak, mintha elnyelte volna őket a föld.
- Gyertek elő! Hol vagytok?
Ekkor hallotta meg először a halk kuncogást. Megfordult és még mindig nem vette őket észre, csak a nevetésüket hallotta. Elindult a hang iránya felé és ekkor megmozdult a függöny és két kócos fej bukkant elő nagy "Hú" kiáltással.
Majd odaszaladtak hozzá és átölelték.
Néhányat bújócskáztak még, egymást cserélgették hunyóként, majd mikor elfáradtak, kimentek uzsonnázni.
Amikor jól laktak, a gyerekek megint elölről kezdték, megint minden hangos volt a beszélgetéstől, a sikításoktól, a játéktól, és most már nem zavarta.
Nem tudta, meddig tart ki újra a türelme. Biztos volt benne, nem sokáig, de addig is élvezettel hallgatta, hogyan játszanak a földön a játékokkal és nézte, hogyan terítik be a frissen feltakarított parkettát minden olyan csodával, ami a képzelt világ benépesítéséhez szükséges.