Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt ajánló

ˆhirdetés
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

A magányról, a szeretetről, az élet értelméről írt gyönyörűen Lily Brooks-Dalton. Hiába Sci-fi, zsánertől függetlenül elragadó és fájdalmas történet Az éjféli égbolt. Könyvajánló.

 

Posztapokaliptikus történet úgy, hogy nem igazán tapasztaljuk meg a világégést. Az emberiség eltűnik a semmiben, csak két pont marad meg, egy a földön, és egy az űrben. Augustine, az idős asztronómus egy észak-sarkköri kutatóbázison marad egy váratlanul felbukkanó kislánnyal, valamint Sullivan és öt társa az Aether nevű űrhajóval térnek vissza korszakalkotó útjukról a Jupiterről. A két pont találkozik, találkozhat egymással, vagy a „világvége” elsöpri az utolsó embert is a földről és az űrből? Gyönyörű prózában éljük át a fájdalmas magányt, a szülői példa fontosságát, az élet értelmét keresve mind a jeges kietlen sarkvidéken, és elképesztően apróként élve az űrben.

 

Lily Brooks-Dalton a szereplőkre borítja az egyedüllétet, ahol csak a gondolatok maradnak, a számvetés és a remény. Augustine az öreg, sokat megélt tudós nem tart kutatótársaival, akiket evakuál a hadsereg, inkább marad a bázison, mert mindennél fontosabbnak érzi a feladatát, mert meghalni érkezett a sarkkörre. De talán ő maga sem gondolta, milyen erős tud lenni a magány, amikor beáll a rádiócsend, és nincs lehetőség senkivel sem megosztani a kutatási eredményeket, van így értelme az egésznek? Augustine, az önző, a karriert mindenek elé helyező férfi ennek ellenére megtapasztalja a szeretetet, a gondoskodás fontosságát, mert a vele maradó kislánnyal törődnie kell, még ha meglepően önállóan is viselkedik a szótlan Iris.

A férfi a hóban, a fagyban, a hónapokig tartó sötétségben egyszerre vívódik a múltjával és küzd a lányért, mert mi lesz vele, ha eltávozik az élők sorából, mert érzi a csontig hatoló hideget egyre nehezebben viseli a szervezete. A lázálmokból, a számvetés közben visszatekintve ismerjük meg a múltját: a pszichológiai problémákkal küzdő anya, a rossz életképet mutató apa mellett felnőni kényszerülő fiúból sztár-tudós lesz, aki nem tud megállapodni egy nő mellett sem, aki nem tud igazán szeretni senkit sem, csak a tudományt. A tudományt, amely fontosabb lehet még az életénél is. A hó, a fagy, a magány elképesztő erővel telepedik rá, próbál kibukkanni a lelkéből a mélyen fagyos hókupac rejtette szeretet egy másik személy iránt, de a tavasz és a nyár után, a sarkkör még brutálisabb telet hoz.

Az Aether legénysége hazafelé tart a Jupiterről, mikor megszakad a kapcsolat a földdel. A hat fős legénység bizonytalanságban halad hazafelé, nem tudják, vár-e rájuk még valaki. Hiszen addig tudtak beszélgetni, üzenni a szeretteiknek, de egyik pillanatról a másikra elvágódik az utolsó köldökzsinór is a föld és az űrhajó között. Egyedül maradnak, az óriási űrben, parányi pontként haladva vissza egy talán teljesen kiüresedett föld felé.

Sullivan, aki a társainak csak Sully, az Aether nevű űrhajón egyre nehezebben talál kapaszkodót a munkájában. A Jupiterről érkező adatok is egyre távolabbiak, értelmüket vesztik, miközben egyre inkább rátör a magány és a vívódás saját magáról és a családjáról. Hogy tehette meg anya létére, hogy egy küldetés miatt két évre otthagyja a kislányát? Lehet-e fontosabb a karrier a szeretteinknél? Mi van akkor, ha valaki nem akar, nem tud beállni a társadalmilag elfogadott sémákba? Mi van akkor, ha egy nőnek fontosabb a karrier, mint a család? Van olyan ember, aki szeretheti őt és szerethet valakit viszont egy hivatástudattal rendelkező ember? Egyáltalán, van-e értelme a munkájuknak, ha az eredményeket nem oszthatják meg senkivel sem?

Lily Brooks-Dalton két olyan helyszínt varázsol az olvasó elé, ahol csak a gondolatok az igazi társak. Augustine öregkori számvetése, valamint Sullivan és társai küzdelme a rájuk törő értelmetlenséggel, a kapaszkodó nélkül maradással, szívbe markolóan mai történet. Nem kell az északi-sarkon, vagy az űrben lennie senkinek sem, hogy megérezze a magányt, hogy küzdjön a gondolataival, hogy értelmet találjon a mindennapokban. De egyértelműen erős körítést ad a két élethelyzet, hogy elfogadjuk, ilyen is van, vagy megörüljünk, nem vagyunk egyedül a gondolatainkkal.

Az írónő keresi a könyvében a kérdésekre a választ és talál is, hogy mindenkinek elfogadhatót-e, azt nem tudni. Egy csendes, magunkba fordulásra késztető történettel van dolga az olvasónak, szívbe markolóan fájdalmas képekkel, metaforákkal, reményteli történésekkel, fordulatokkal utazunk mi is a belső magányunkban talán egy szebb jövő felé, megtanulva értékelni a kapcsolatok fontosságát, vagy haszontalanságát.

A téli időjárás, a korai sötétség, a fagyos éjszakákon sárgás-fehéren ragyogó csillagok fénye mellett, a koronavírus-járvány okozta bezártság, külön hangsúlyt ad a könyvnek, segítséget nyújt megérteni a szereplőket, nyugalmas és egyszerre felkavaró pillanatokat okozva olvasás közben.

 

Molnár Gábor

 

Az Agave Könyvek oldalán bele is lehet olvasni a könyvbe: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt