Részlet Georges Simenon: Maigret nyaralni megy című krimijéből
1.
Az utca keskeny volt, mint minden utca Les Sables-d’Olonne óvárosában, egyenetlen burkolatú, olyan járdákkal, amelyekről mindig le kell lépni, ha szembejön velünk egy járókelő. A sarkon egy pazar, mélyzöld, kétszárnyú lengőajtó, kristálytiszta tükröződésekkel, két fényes rézkopogtatóval, amilyeneket csak a vidék megszállottjainál vagy a kolostorokban látni.
Szemközt két hosszú, csillogó autó parkolt; makulátlanul tisztának és kényelmesnek tűntek. Maigret ismerte őket, mindkettő tulajdonosa sebész volt.
„Belőlem is lehetett volna sebész” – gondolta. És akkor most neki is lehetne ilyen kocsija. Ha nem is sebész, de az tény, hogy majdnem orvos lett, hiszen elkezdte az orvosi egyetemet – időnként nosztalgiával gondolt erre. Ha az apja három évvel tovább élt volna…
Mielőtt átlépte volna a küszöböt, elővette zsebóráját, amely hármat mutatott. Ugyanebben a pillanatban vékonyka hangján megszólalt a kápolna harangja, majd a város kis házainak tetői fölött megkondult a Notre-Dame nagy harangja is.
Sóhajtott egyet, majd megnyomta a csengőt. Sóhajtott, mert nevetséges volt, hogy mindennap ugyanakkor veszi elő zsebóráját. Sóhajtott, mert ugyanúgy nevetséges volt, hogy mindig pontosan három órakor érkezik, mintha ezen múlna a világ sorsa. Sóhajtott, mert mialatt a zár kattanására várt, amelyet követően az ajtó egy olajozott mechanizmusnak köszönhetően zaj nélkül, magától nyílt ki, ő, csakúgy, mint az előző napokban, amikor idejött, hirtelen más férfivá vált.
Még csak nem is férfivá. Noha a válla még mindig Maigret főfelügyelő széles válla volt, és az alakja sem lett kevésbé tekintélyes.
Mégis, amint lépett egyet a hosszú, világos folyosón, úgy érezte, újra kisgyerek lesz, a fiatal Maigret, aki valaha az Allier-béli falujában lábujjhegyen, lélegzetét visszafojtva, a hidegtől berepedezett kézzel és piros orral lépett be korán reggel a sekrestyébe, hogy felvegye ministránsruháját.
A légkör itt is hasonló volt. A tömjén illatát ugyan édeskés gyógyszerillat váltotta fel, de ez mégsem a kórházak émelyítő szaga volt, hanem annál összetettebb, kifinomultabb, különlegesebb illat. Puha linóleumon lépkedett, amilyen puhát sehol nem látott még. A falak is, amelyeket olajfesték fedett, simábbak, krémesebben fehérek voltak, mint bárhol másutt. Még a levegő nyirkossága, a csend mélysége is olyan volt, amilyent csak kolostorokban tapasztalni.
Gépiesen jobbra nézett, és, akárcsak az oltár előtt elhaladó ministráns, meghajlással, suttogva köszönt:
– Jó napot, nővér.
Egy szép, tiszta és világos, üveges iroda ablakánál főkötős apáca mosolygott rá a nyilvántartása mögül.
– Jó napot, Monsieur 6! Telefonálok, és megkérdezem, felmehet-e. A mi kedves betegünk egyre jobban van.
Aurélie nővér volt az. A mindennapi életben valószínűleg ötvenes asszonynak nézne ki, fehér főkötője alatt azonban arca, amely sima volt, mint a selyem, kortalannak hatott.
– Halló – mondta halkan. – Marie des Anges nővér? Monsieur 6 itt van lent.
Maigret nem bosszankodott, nem is türelmetlenkedett. Isten a tudója, hogy ez a mindennap ismétlődő ceremónia mennyire felesleges volt. Várták odafönt. Tudták, hogy mindig pontosan három órakor érkezik. Egyedül is képes lenne felmenni az első emeletre.
De hiába! A nővérek megszállottak voltak. Aurélie nővér rámosolygott, ő pedig a piros szőnyeggel borított lépcsőt nézte, ahol hamarosan meg is jelent Marie des Anges nővér.
A nővér mosolygott, keze szinte elveszett a szürke ruha hatalmas ujjában.
– Kérem, jöjjön velem, Monsieur 6!
Maigret jól tudta, hogy mindjárt a fülébe fogja súgni, mintha csak titok vagy valami szenzációs hír lenne:
– A mi kedves betegünk egyre jobban van.
Maigret lábujjhegyen lépkedett. Talán még el is vörösödött volna, ha történetesen egy lépcsőfok megnyikordult volna a súlya alatt. Beszéd közben még a fejét is elfordította kicsit, mert mindennap megivott egy calvadost ebéd után.
A nap nagy fénynyalábokban ferde csíkokat rajzolt a folyosóra, mint a szenteket ábrázoló festményeken. Maigret időnként elhaladt egy-egy kerekes hordágyon fekvő beteg mellett, akit éppen a műtőbe vittek, és akinek csak a merev tekintete maradt meg benne.
Aldegonde nővér mindig odajött a nagy, húszágyas kórterem ajtajához, mintha véletlenül épp ott lenne valami dolga, pusztán azért, hogy áhítatosan mosolyogva köszönhessen neki, ahogy elhalad előtte:
– Jó napot, Monsieur 6!
Aztán, kicsivel odébb, Marie des Anges nővér kinyitotta a hatos szoba ajtaját, és félreállt.
Egy asszony az ágyban ülve, sápadt arcán furcsa kifejezéssel nézte, ahogy belép. Madame Maigret volt az, aki mintha mindig azt mondta volna:
– Szegény Maigret, hogy megváltoztál!
Miért járt továbbra is lábujjhegyen, miért beszélt ezen a tőle oly idegen, fojtott hangon, s vajon miért mozgott olyan óvatosan, mintha tojásokon lépkedne? Homlokon csókolta feleségét, narancsot és süteményt pillantott meg az éjjeli szekrényen, a takarón pedig egy megkezdett kötést, amely mindig fel tudta bosszantani.
– Már megint?
– Marie des Anges nővér megengedte, hogy kötögessek kicsit.
Voltak egyéb kialakult szokások is. Például köszönt a másik ágyban fekvő idős hölgynek. Ugyanis nem sikerült egyágyas szobát kapniuk.
– Jó napot, Mademoiselle Rinquet.
Az asszony apró, élénk szemével keményen nézett rá. Látogatásai feldühítették. Amíg a férfi ott volt, az öregasszony gyűrött arca mindvégig savanyú maradt.
– Szegény Maigret, ülj csak le!
Pedig Madame Maigret volt a beteg. Őt kellett sürgősen megoperálni három nappal azután, hogy nyaralni érkeztek Les Sables-ba. De így is ő volt a „szegény” Maigret.
Túlságosan meleg volt. Mégis, a világ minden kincséért sem vetette volna le zakóját. Marie des Anges nővér időről időre bejött, Isten tudja, miért, hogy odébb tegyen egy pohár vizet, behozzon egy lázmérőt, vagy valami mást. Minden egyes alkalommal azt suttogta Maigret-re pillantva:
– Elnézését kérem.
Madame Maigret pedig minden egyes napon kikérdezte:
– Mit ettél?
És tényleg helyénvaló volt a kérdés. Hiszen mi mást is tehetett volna azon kívül, hogy evett és ivott? Olyannyira így volt, hogy egész életében soha nem ivott még ennyit.
A műtét másnapján a sebész azt javasolta neki:
– Ne maradjon fél óránál tovább.
Mostanra ez már szokásává vált. Szertartásosan ragaszkodott hozzá. Fél órát maradt. Semmi mondanivalója nem volt. A dühös vénkisasszony jelenlétében képtelen volt megszólalni. Ha már itt tartunk, normális körülmények között mit szokott elmesélni a feleségének, ha együtt voltak? Ma felmerült benne ez a kérdés. Sommásan: semmit. Akkor vajon miért hiányzik neki annyira egész nap?
Itt mást sem tett, csak várt; várta, hogy leteljen a fél óra. Néhány perc elteltével Madame Maigret kézbe vette kötését, hogy nyugalmat erőltessen magára. Mivel egész nap és egész éjjel el kellett viselnie Mademoiselle Rinquet jelenlétét, rá is tekintettel volt. Ha mesélt valamit, sietve hozzátette:
– Nem igaz, Mademoiselle Rinquet?
Aztán rákacsintott Maigret-re. A férje rájött ennek jelentésére. A nők gyűlölik egymás előtt felfedni apró‑cseprő bosszúságaikat, ez pedig Madame Maigret-re különösen igaz volt, ráadásul mindkét asszony ágyhoz volt kötve.
– Írtam egy lapot a húgomnak. Lennél olyan kedves és feladnád?
Becsúsztatta a zakója bal zsebébe a képeslapot, amely a klinikát ábrázolta, szép fehér homlokzatával és zöld kapujával.
Micsoda ostoba apróság! Bal vagy jobb zsebébe? Ez a kérdés gyötri majd aznap este tizenegykor.
Hosszú-hosszú évek óta, úgyszólván a kezdetektől fogva, minden zsebének pontosan meghatározott rendeltetése volt. Nadrágja bal zsebében dohányzacskó és zsebkendő – így aztán a zsebkendőjében mindig akadtak dohányszálak. Jobb zsebében két pipa és aprópénz. Bal farzsebében tárcája, amely mindig felesleges papírokkal volt kitömve, amitől fenekének ez a fele nagyobbnak látszott, mint a másik.
Soha nem hordott magánál kulcsokat. Ha véletlenül mégis vitt magával, akkor úgyis elhagyta. Szinte semmit nem szokott tenni zakója zsebeibe, csak egy doboz gyufát a jobb zsebbe.
Ezért aztán, ha újságot vitt magával, vagy leveleket a postára, akkor azokat mindig a bal zsebbe csúsztatta.
Így tett aznap is? Valószínűleg igen. A tejüvegű ablak mellett ült. Marie des Anges nővér kétszer vagy háromszor jött be, minden egyes alkalommal lopva, mégis kitartóan nézett felé. Nagyon fiatal volt. Arca rózsás, egyetlen ránc nélkül.
Egy ostoba ember azt hihette volna, hogy a fiatal nővér szerelmes volt belé, ezért sietett úgy elé a lépcsőházba, és ezért volt olyan ügyetlen, amikor ő is ott volt a szobában.
Maigret tudta, hogy egészen másról van szó, olyasvalamiről, ami ennél tulajdonképpen sokkal egyszerűbb, teljességgel ártatlan és kislányos.
Mint például az az ötlete, hogy Monsieur 6-nak szólítsák. Méghozzá azért, mert Maigret irtózik az emberek kíváncsiságától, és nem szereti, ha mindenütt a nevét szajkózzák. Elvégre szabadságon volt, vagy nem?
Valóban gyűlölte volna a szabadságokat? Hiszen egész évben csak sóhajtozott:
– Végre valahára néhány nyugodt nap, egy sor üres óra, amit az ember saját kedvére tölthet el.
Teljesen szabad órák, egész napok mindenféle kötelezettség, találkozók és megbeszélések nélkül. Párizsban, az Orfèvres rakparti irodájában ez a boldogság elérhetetlennek tűnt.
Tényleg Madame Maigret hiányzott neki?
Dehogy! Jól ismerte magát. Csak morgott és zsörtölődött. Pontosan tudta, hogy ezzel a szabadságával is majd az lesz, mint a többivel. Fél vagy egy év múlva majd azt fogja gondolni:
– Istenem! Hogy milyen boldog is voltam Les Sables-ban!
És ez a klinika is, ahol most olyan kényelmetlenül érzi magát, később visszagondolva a vakáció örömeit idézi majd fel, és meg fog hatódni, ha eszébe jut Marie des Anges nővér jámbor, piruló arca.
Soha nem húzta elő zsebóráját, amíg meg nem hallotta a kápolna kis harangütését, amely a félórát jelezte. Még akkor is úgy tett, mint aki nem hallja. Vajon be tudta ezzel csapni Madame Maigret-t? Feleségének kellett rászólnia:
– Letelt az idő, Maigret.
– Holnap délelőtt telefonálok – jelentette be, miközben felkelt, mintha ez újdonság lenne.
Minden délelőtt telefonált. A szobában nem volt telefon, hanem odalent Aurélie nővér vette fel a kagylót:
– A mi kedves betegünk kitűnően aludt az éjjel.
Néha hozzátette:
– A pap nemsokára itt lesz, hogy beszélgessenek.
Egy rabnak sincs olyan szigorú időbeosztása a híres Fresnes-i börtönben, mint amilyen a főfelügyelőé. Gyűlölte a kötelezettségeket. Zúgolódott már a gondolatra is, hogy neki időre ott kell lennie valahol. Márpedig ő maga volt az, aki végső soron kialakította a saját időbeosztását, amelyet aztán precízebben tartott be, mint a vonatok a menetrendet.
Vajon a nap mely pillanatában csúsztathatták bele a papírlapot a zakója bal zsebébe?
Közönséges papír volt, fényezett, négyzetrácsos, valószínűleg egy füzetből kitépett lap. A szavakat ceruzával írták rá, szabályos betűkkel. Olyan volt, mint egy nő kézírása.
Szánja meg, kérem, és látogassa meg a 15-ösben fekvő beteget!
Nem volt aláírás. Semmi más, csak ezek a szavak. Márpedig a felesége képeslapját csúsztatta be zakója bal zsebébe. A papír vajon ott volt már? Még az is lehet. Valószínűleg nem nyúlhatott bele elég mélyen a zsebébe.
És amikor bedobta a képeslapot a postaládába a vásárcsarnokkal szemben?
Különösen az első két szó bosszantotta fel: szánja meg.
Miért szánja meg? Ha valaki beszélni akar vele, akkor egyszerűen szóljon neki! Ő nem a pápa! Őhozzá bárki fordulhat.
Szánja meg… Ez pontosan beleillett ebbe az édeskés környezetbe, amely minden délután körülvette, Marie des Anges nővér kis pillantásai vagy a kedvesnővérek mosolyai közepette, amelyeket mintha kiradíroztak volna.
Ugyan! Vállat vont. Nehezen tudta volna elképzelni Marie des Anges nővért, amint éppen levelet csúsztat az ő zsebébe. Aldegonde nővért viszont annál inkább; ő volt az, aki mindig úgy intézte, hogy a folyosón legyen, a nagy közös kórterem előtt, amikor ő arra ment. Ami Aurélie nővért illeti, ő mindig az ablaka mögött ült.
Ez így nem egészen igaz. Eszébe jutott egy részlet. Amikor elment, Aurélie nővér az irodája előtt állt, és egészen az ajtóig kísérte.
Az idős Mademoiselle Rinquet is lehetett, miért is ne? Hiszen elhaladt az ágya mellett. És Bertrand doktorral is találkozott a lépcsőn…
Nem is akart belegondolni. Egyébként sem volt semmi jelentősége. Este fél tizenegykor találta meg a levélkét. Előtte nem sokkal ment fel a szobájába a Hotel Bel Air‑ben. Szokás szerint, mielőtt levetkőzött, kiürítette zsebeit, s tartalmukat a komódra rakta.
Csakúgy, mint az előző napokban, aznap is sokat ivott. Nem az ő hibája volt. Nem szándékosan tette, hanem mert így alakultak a Les Sables-i napjai.
Például, amikor reggel kilenckor lement a szobájából, kénytelen volt inni.
Nyolc órakor Julie, a két cseléd közül a fiatalabb és feketébb, ágyba hozta a kávéját. Miért tett úgy, mintha aludna, miközben már reggel hat óta ébren volt?
Újabb szeszély. Ha már egyszer szabadságon volt, akkor későn kelt fel. Az év háromszázhúsz napján, és még akár többön is, amikor hajnalban kellett kelnie, fogadkozott:
– Ha végre szabadságon leszek, olyan jókat fogok aludni!
Szobája a tengerre nézett. Augusztus volt. Nyitott ablaknál aludt. A régi, piros ripszfüggönyök nem értek össze, így az első napsugarak ébresztették, és a hullámok hangja a part homokján.
Majd pontosan ezután a 3-as szobában lakó hölgy, a bal oldali szomszédja, akinek négy gyereke volt, a legkisebb hathónapos, a legnagyobb nyolcéves; ők mindnyájan ugyanabban a szobában aludtak.
Egy órán keresztül mást se hallott, mint kiáltásokat, sopánkodást és jövés-menést; az ember elképzelte az asszonyt, félig felöltözve, harisnya nélkül egy kitaposott lábbeliben, kócos hajjal, a türelmetlen gyereksereggel hadakozva, az egyiket beállítja a sarokba, a másikat ágyba dugja, pofon vágja a legidősebbet, aki sír, tűvé teszi a szobát a kislány eltűnt cipőjéért, végül letesz arról, hogy a mindig elromló borszeszégőt használja, amellyel fel kellene melegítenie a legkisebb gyerek cumisüvegét, és amelynek alkoholbűze átkúszott a szobák közötti ajtó alatt egészen Maigret ágyáig.
A jobb oldalon lakó két öregnél másfajta cirkusz volt. Szünet nélkül beszéltek, monoton és olyannyira tompa hangon, hogy nem lehetett tudni, éppen melyikük szólalt meg, és akár azt is lehetett volna hinni, hogy zsoltárokat mormolnak.
Meg kellett várni, hogy a közös fürdőszoba szabad legyen, s hallgatózva figyelni a lefolyó és a vízöblítő zaját. Maigret szobájának volt egy kis erkélye. Ott nézelődött egy darabig köntösben; az elé táruló látvány valóban szép volt, a vakító fényben fürdő, hatalmas tengerpart, a kék és fehér vitorlákkal borított tenger. Látta az elsőként felállított csíkos napernyőket, és az elsőként érkező piros fürdőruhás kölyköket.
Mire lement a szobájából, frissen megborotválkozva, a fülénél maradt kis szappanhabbal, már a harmadik pipájára gyújtott.
Mi késztette arra, hogy a földszint hátsó részén át közlekedjen? Igazából semmi. A többiekhez hasonlóan ő is mehetett volna a világos ebédlőn keresztül, amelyet Germaine, a kövér és hihetetlenül nagymellű cseléd éppen fényesre suvickolt.
De nem. Ő a tulaj étkezőjének, majd a konyhának az ajtaján nyitott be. Madame Léonard szemüvegben éppen az aznapi menüt vitatta meg a séffel. Monsieur Léonard pedig, mint mindig, a borospincéből bukkant fel. A nap bármely szakában a pincéből feljövet lehetett őt látni, mégis elég józan tudott maradni.
– Szép jó napot, főfelügyelő!
Monsieur Léonard papucsban és ingujjban volt. A konyhában zöldborsó, frissen megtisztított sárgarépa, póréhagyma és krumpli volt előkészítve nagy edényekben. Különböző húsok piroslottak a faasztal fehér lapján, nyelvhalak és rombuszhalak vártak arra, hogy pikkelyeiket lekaparják.
– Egy pohárka fehéret, főfelügyelő?
Mindennap ez az első pohár. A tulaj fehérbora. Egyébként kitűnő kis bor, szinte zöldes csillogással.
Maigret mégsem mehetett a parti homokba az édesanyák közé. Inkább végigsétált a Parti sétányon, időnként meg-megállva. Nézte a tengert, a tarka alakokat, amelyekből egyre több látszott a part menti hullámokban. Azután, amikor beért a város központjába, jobbra fordult egy szűk utcába, majd megérkezett a vásárcsarnokhoz.
Olyan lassan és komolyan járta körbe az árusok pultjait, mintha negyven emberre kellene főznie. Főleg a még mindig fickándozó halak előtt álldogált hosszabb ideig, és a rákféléknél; odanyújtott egy gyufaszálat az egyik homárnak, s az megragadta az ollójával.
A második pohár fehérbor. Mert éppen ott volt szemben egy kisvendéglő, csak le kellett menni egy lépcsőfokot, mégis, mintha a piac folytatása lett volna, mert annak minden jó illatát ott is érezni lehetett.
Aztán elhaladt a Notre-Dame templom előtt, és megvette az újságját. Nem mehetett volna vissza a hotelszobájába olvasni?
Visszatért a Parti sétányra, kiült egy teraszra, mindig ugyanahhoz az asztalhoz. És mindig habozott, amikor a pincér a rendelésére várt. Mintha egyszer is mást ivott volna!
– Egy pohár fehérbort…
Mindez persze véletlenül alakult így. Máskor hónapok teltek el anélkül, hogy fehérbort ivott volna.
Tizenegy órakor bement a kávézóba, hogy telefonáljon a klinikára, és hogy hallhassa, amint Aurélie nővér kenetteljes hangon azt mondja neki:
– A mi kedves betegünk kitűnően aludt az éjjel.
Így alakított ki magának egy sor kis helyet, ahol adott időben megjelenhetett. A hotel étkezőjében is megvolt a saját asztala, az ablakhoz közel, szemben a két idős szomszédjának asztalával.
Első nap a kávéja után egy pohár calvadost rendelt. Azóta Germaine mindig azt kérdezte tőle:
– Egy calvadost, főfelügyelő úr?
Nem merte visszautasítani. Tompának érezte magát. A nap melegen sütött. Előfordult, hogy a Parti sétány aszfaltja megolvadt a cipőtalpak alatt, és az autók gumija nyomot hagyott a mélyedésekben.
Felment a szobájába sziesztázni, de nem az ágyban, hanem az erkélyre kihúzott fotelben pihent, arcára terítve a nyitott újságot.
Szánja meg, kérem, és látogassa meg a 15-ösben fekvő beteget!
Ahogy időről időre letelepedett a szokásos helyein, azt lehetett hinni róla, hogy már évek óta itt van, mint a délutáni kártyajátékosok. Pedig csak kilenc nappal korábban érkezett feleségével. Első este kagylót ettek. Már Párizsban megfogadták, hogy nem hagyják ki ezt az élvezetet: egyik este csak jó, frissen fogott kagylót esznek.
Mindketten megbetegedtek tőle. A szomszédok nem tudtak tőlük aludni. Másnap Maigret már jobban volt, de a tengerparton Madame Maigret szokatlan fájdalomra panaszkodott. Második éjjel belázasodott. Még mindig azt hitték, hogy semmiség az egész.
– Hibát követtem el. A kagyló soha nem tett jót nekem.
Aztán harmadnap már annyira rosszul volt, hogy ki kellett hívni Bertrand doktort, aki azonnal beküldte a klinikára. Ott jó néhány kellemetlen és zavaros óra telt el: jövés‑menés, folyton új arcok, röntgenfelvételek és különböző vizsgálatok.
– Higgye el, doktor, a kagyló az oka – ismételgette Madame Maigret erőltetett mosollyal.
De az orvosok nem mosolyogtak, hanem félrehívták Maigret-t. Heveny vakbélgyulladás, sürgősen meg kell műteni, mert fennáll a hashártyagyulladás veszélye.
Maigret fel‑alá járkált a hosszú folyosón a műtét alatt, egy fiatalemberrel együtt, akinek viszont szült a felesége, és aki véresre rágta a körmeit.
Hát így lett Maigret‑ből Monsieur 6.
Hat nap alatt az ember új szokásokat vesz fel, megtanul nesztelenül lépkedni, nyájasan mosolyogni Aurélie nővérre, majd Marie des Anges nővérre is. Még az utálatos Mademoiselle Rinquet-re is rámosolyog kényszeredetten.
Aztán valaki mindezt kihasználva ostoba levélkét csúsztat a zsebébe.
Először is, ki a 15‑ösben fekvő beteg? Madame Maigret egész biztosan tudja. Itt az összes beteg ismeri egymást, látatlanul is. Mindannyian értesülnek a többiek apró dolgairól. Előfordult, hogy ő is mesélt a férjének, diszkréten, halkan, mint a templomban.
– Úgy tűnik, a tizenegyesben a hölgy nagyon kedves és jó lélek… Pedig, szegény… Hajolj közelebb…
Alig hallhatóan súgta oda neki:
– Mellrák.
Aztán Mademoiselle Rinquet ágya felé pillantott, ami azt jelentette, hogy neki is rákja van.
– Ha látnád azt a csinos kislányt, akit a kórterembe vittek…
A kórterem alatt a nagy közös kórtermet értették, mivel összesen három „osztály” volt, mint a vonaton: a közös kórterem, amely a harmadosztálynak felelt meg, aztán a kétágyas szobák, és végül, a hierarchia csúcsán, az egyágyas szobák.
Mire jó gyötörni magukat? Az egész nem más, mint gyerekeskedés. Valóban, a klinika hangulatában is volt valami gyermeteg. Vagy talán a kedvesnővérek nem viselkedtek gyerekesen?
A betegek úgyszintén, a féltékenykedésükkel, az egymásnak sugdosott titkaikkal, a kapzsin elraktározott édességekkel, és a folyosóról hallatszó lépésekkel, amelyekre buzgón fülelve figyeltek.
Szánja meg…
Ezek a szavak elárulták, hogy nő írta a levelet. De miért lenne szüksége a 15-ös betegnek éppen őrá? Na de azért talán mégse fogja ezt az egészet komolyan venni, s nem fog Aurélie nővérhez fordulni, hogy engedélyt kérjen olyasvalaki meglátogatásához, akinek még csak a nevét sem tudja.
A tengerparton és a városban túl melegen tűzött a nap. Bizonyos időszakokban a levegő szabályosan remegett, és hirtelen árnyékba érvén az ember hosszú pillanatokig csak piros foltokat látott.
Na, indulás! Befejezte a sziesztát; most már összehajtogathatta az újságját, felvette zakóját, pipára gyújtott, és lement.
– Viszlát, főfelügyelő!
Olyanok voltak a köszönések, akár az áldások, egész álló nap. Mindenki kedves és mosolygós volt. Egyedül ő volt az, aki erre mindig zsörtölődni kezdett. Egészen biztosan megkönnyebbült volna egy jó kis zuhogó esőtől vagy egy szóváltástól valami kellőképpen mogorva alakkal.
Három óra. Zöld ajtó, kopogás, mint mindig. Még arra se volt képes, hogy akkor legalább ne húzza elő a zsebóráját!
– Jó napot, nővér!
Ennyi erővel térdet is hajthatott volna előtte, ha már egyszer ott volt. És most a másiknak is, Marie des Anges nővérnek, aki már a lépcsőnél várta.
– Jó napot, nővér!
És Monsieur 6 lábujjhegyen belépett Madame Maigret szobájába.
– Hogy vagy?
Felesége mosolyogni próbált, de csak félig‑meddig sikerült neki.
– Nem kellett volna narancsot hoznod. Még van…
– Te biztosan az összes beteget ismered…
Most miért intette le az asszony? A férfi Mademoiselle Rinquet ágya felé fordult. A vénkisasszony a fal felé fordulva feküdt, fejét párnájába fúrta.
– Nincs jól? – kérdezte halkan.
– Nem róla van szó… Sss… Hajolj közelebb…
Mindez nagy titokzatoskodások közepette történt, mint egy internátusban kislányok között.
– Az éjjel volt egy halottunk…
Felesége Mademoiselle Rinquet‑t figyelte, akinek megmozdult a takarója.
– Rettenetes volt, a kiáltások idáig hallatszottak… Aztán megérkezett a család… Több mint három órán át tartott... Nagy volt a jövés‑menés… Több beteg megrémült… Különösen, amikor látták megjönni a papot, hogy feladja az utolsó kenetet… Lekapcsolták a villanyt a folyosón, de így is mindenki tudta…
Madame Maigret szobatársa felé mutatva halkan hozzátette:
– Attól fél, hogy ő lesz a következő…
Maigret nem tudta, mit szóljon ehhez. Nehézkesen és esetlenül egy idegen világban találta magát.
– Fiatal lány volt… Úgy hallottam, nagyon csinos fiatal lány… a 15-ös…
Felesége eltűnődött, vajon miért ráncolta össze vastag szemöldökét, és zsebéből miért húzott elő gépiesen egy pipát, amelyet egyébként meg sem tömött.
– Biztos vagy benne, hogy a 15-ös az?
– Hát persze… Miért?
– Semmi, semmi…
Leült a székre. Semmi értelme nem lenne mesélni Madame Maigret-nek a levélkéről, mert csak azon nyomban pánikba esne.
– Mit ettél?
Mademoiselle Rinquet sírva fakadt. Az arcát ugyan nem lehetett látni, csak a ritkás haját a párnán, de a takaró szaggatottan rázkódni kezdett.
– Nem kellene túl sokáig maradnod…
Nyilvánvalóan idegen volt ő itt, kicsattanó egészségével, ebben a házban, amely a betegeké és a hangtalanul járkáló kedvesnővéreké.
Mielőtt elment, megkérdezte:
– Tudod, hogy hívják?
– Kit?
– A fiatal lányt… A 15-öst…
– Hélène Godreau…
Csak ekkor vette észre, hogy Marie des Anges nővérnek kisírt volt a szeme, és úgy tűnt, mintha haragudna rá. Talán ő volt az, aki a zsebébe csúsztatta a levelet?
Úgy érezte, képtelen megkérdezni tőle. Ez az egész annyira nem hasonlított arra a környezetre, amelyben ő otthonosan mozgott, a Bűnügyi Rendőrség poros folyosóira és azokra az emberekre, akiket leültet irodájában, majd hosszasan néz a szemükbe, mielőtt bombázni kezdi őket kíméletlen kérdéseivel.
Ráadásul ez az ügy nem is tartozott rá. Egy fiatal lány meghalt. Na és aztán? Valaki a zsebébe csúsztatott egy üzenetet, amelynek nem volt semmi jelentősége.
Folytatta útját, mint egy idomított cirkuszi ló. Napjai amúgy is azzal teltek, hogy csak egy helyben toporgott, akár a cirkuszi lovak. Most például a Parti sétány sörözőjének volt itt az ideje. Úgy ment oda, mintha fontos találkozója lenne, pedig az égvilágon semmi dolga nem volt.
A terem hatalmas és világos volt. A közönséges vendégek a partra és a tengerre néző üvegajtóknál ültek, de rájuk ügyet sem vetett, nem érdekelték az ismeretlenek, a nyaralók, akiknek nem volt időbeosztásuk, és akiktől senki sem várta el, hogy adott időben mindennap ugyanott legyenek.
Beljebb azonban, egy tágas sarokban, a biliárdasztal mögött, két asztal körül komoly és csendes férfiak ültek, akiknek egy éber pincér leste minden mozdulatukat.
Tekintélyes emberek voltak, gazdag törzsvendégek. Közülük néhányan még azt is látták, amikor a söröző épült, és volt, aki a Parti sétány kialakítása előtti Les Sables-ot is ismerte.
Minden délután összejöttek itt, hogy bridzseljenek. Minden délután kezet fogtak, szótlanul, vagy épp csak rövid, szertartásos mondatokat váltva.
Már hozzászoktak Maigret jelenlétéhez, aki nem kártyázott velük, csak lovagló ülésben ült egy széken, figyelte a játékot, közben pipázott, és egy pohár fehérbort iszogatott.
Köszönésképpen általában csak odaintettek Maigret‑nek. Egyedül a főfelügyelő, Monsieur Mansuy vette a fáradtságot, hogy kezet fogjon vele; ő mutatta be ezeknek az uraknak is.
– Szépen javul a felesége?
Már gépiesen válaszolt igennel. S ezúttal gépiesen hozzátette még azt is:
– Egy fiatal lány meghalt az éjjel a klinikán…
Félhangosan beszélt, de az ő hangja még így is kellőképp tekintélyes volt, különösen abban a csendben, amely a két asztal körül uralkodott.
Maigret az urak viselkedése láttán egyből tudta, hogy hibát követett el. Még a helyi főfelügyelő is intett neki, hogy inkább ne erőltesse a témát.
Hat napja figyelte már, ahogy játszanak, de még mindig nem értette a játékot, így ezúttal már megelégedett azzal, hogy az arcokat tanulmányozta figyelmesen.
Monsieur Lourceau, a hajózási vállalkozó, nagyon idős, de magas, még mindig ereje teljében lévő férfi, karmazsinvörös arcát fehér haj keretezte. Mind közül ő volt a legjobb bridzsjátékos, és ha bármelyik partnere hibázott, olyasformán nézett rá, hogy az kétszer is meggondolta, mielőtt újra játszani mert vele.
Depaty, az ingatlankereskedő, aki főleg villákkal és telkekkel foglalkozott, hetvenéves kora ellenére élénk volt, szeme pajkos.
Volt még köztük egy építési vállalkozó, egy bíró, egy hajógyáros és az alpolgármester.
A legfiatalabb körülbelül negyvenöt‑ötven év közötti lehetett. Éppen most nyert meg egy játszmát. Sovány volt, előkelő és lendületes, tekintete élénk, haja szép barna, öltözködése választékos, rendkívül kifinomult.
Amikor befejezte a játékot, felkelt, mint mindig, és a telefonfülkéhez ment. Maigret a faliórán ellenőrizte az időt. Négy óra harminc volt. Ez a játékos minden áldott nap fél ötkor telefonálni ment.
Mansuy főfelügyelő, aki a következő játszmához helyet cserélt asztalszomszédjával, kollégájához hajolt és odasúgta:
– Az ő sógornője halt meg…
A férfi, aki a kártyapartik közben mindennap felhívta a feleségét, Bellamy doktor volt. Kevesebb mint háromszáz méterre lakott innen, a nagy fehér házban, a kaszinó szomszédságában, egész pontosan a kaszinó és a móló között, ott, ahol a város három-négy legszebb lakóháza állt. Az ő házát a söröző ablakából is lehetett látni. Az egyszínű homlokzat makulátlanul fehér volt, magas és széles ablakokkal. A ház a klinikára emlékeztetett, mert annak nyugalmát és méltóságát sugározta.
Bellamy doktor szenvtelenül jött vissza az asztalhoz, ahol már várták, és a lapokat is kiosztották neki. Monsieur Lourceau, aki nem szerette, ha mindennapos dolgok keverednek a bridzs ünnepélyességével, megvonta vállát. Valószínűleg már hosszú évek óta ment ez így.
A doktor nem az a fajta ember volt, aki hagyja magát befolyásolni. Egy arcizma sem rándult. Rápillantott a lapjaira, és odavetette:
– Kettő treff…
Majd játék közben, most először, titkon Maigret‑t kezdte figyelni. Mindezt alig észrevehetően. Pillantásai olyan gyorsak voltak, hogy nehezen lehetett őket elkapni.
Szánja meg…
Miért állt össze egy mondat Maigret fejében, tudtán kívül, amely aztán a kártyaparti során végig bosszantotta?
– Ez az ember aztán biztosan nem szánná meg…
Ritkán látott ilyen száraz és egyszersmind tüzes tekintetet, olyan férfit, aki ennyire ura az idegeinek, akinek az arcára ennyire nem ülnek ki érzelmei.
Az előző napokon Maigret nem várta meg a bridzspartik végét. Várta a többi „hely”. Már a puszta gondolat is felháborította, hogy bármit is változtasson kialakult szokásain.
– Hatkor itt lesz még? – kérdezte Mansuy főfelügyelőtől.
Az ránézett órájára, ami teljességgel értelmetlen volt, és csak ezután válaszolt igennel.
Ezúttal végigsétált a Parti sétányon, és megnézte Bellamy doktor házát is. Olyasfajta ház volt, amelyet a járókelők irigykedve néznek, és azt gondolják:
– Milyen jó is lehet itt lakni…
Aztán a kikötőnek vette az irányt, elhaladt a vitorlásműhely mellett, ahol a járdára terítik ki a vitorlákat, majd a révész és a hajók mellett, amelyek a tengerről visszatérvén a halpiaccal szemben kötöttek ki egymás mellett.
Volt itt egy zöldre festett kis kávézó, négy lépcsőfokon kellett lemenni, lent pedig sötét bárpult állt, valamint két-három, barna viaszosvászonnal letakart asztal. Senki más nem volt lent, csak kékruhás férfiak combtőig érő gumicsizmában.
– Egy pohárka fehérbort…
Ennek egész más íze volt, mint a Hotel Bel Air, a vásárcsarnok, vagy akár a Parti sétány sörözője borának.
Már csak az volt hátra, hogy végigsétáljon a rakparton, és aztán jobbra fordulva visszafelé induljon a keskeny utcákon, ahol a földszintes házak tele vannak élettel, zajokkal és szagokkal.
Amikor hat órakor visszaért a Parti sétány sörözőjéhez, Mansuy főfelügyelő, aki nemrég lépett ki onnét, már a járdán várta, s éppen az óráját húzta fel.
Agave Könyvek
Megjelenés: 2011. február 24.